Tudományos - fantasztikus regények borítói

Háromnegyedéhez érkezett a Különös históriák négy kisregényének szentelt "sorozatom". A kigondolt megfeszített tempóból (valami másfél hét alatt akartam bemutatni a négy történetet) persze nem lett semmi, mert meghánytak némi melóval, az meg talán már kiderült mindenki számára, hogy a Tufabor leginkább munkaidőben íródik. Na mindegy, az élet gyakran felülírja a terveket. Ennek a bejegyzésnek a tárgyát képező kisregény a kötetben a negyedik darab, de előrébb vettem, mert a "sorozatzáró epizód" borító- és képregénydömpingben fog kiteljesedni. Éppen a canterville-i kísértet előtt pár hónappal olvastam a Dorian Gray arcképe című regényt, Oscar Wilde nagyszerű munkáját, amelyben igen provokatív módon köpi szembe az angol arisztokráciát és annak gőgös, arrogáns és egyszersmind távolságtartó szemlétmódját, dőzsölő és élvhajhász életvitelét, idejétmúlt, begyepesedett nézeteit. Az a történet nem éppen humoros voltáról híres (épp ellenkezőleg, meglehetősen komor), bár Lord Henry Wotton jóvoltából azért jócskán vannak benne nem gyengén szarkasztikus szövegek is, amiken jókat lehet mulatni (nekem mellesleg pont Wotton figurája miatt tetszett a regény). Wilde A canterville-i kísértet meséjében is sziporkázik, nagyokat rúgva az ódivatú angol uraságokba, kiváló humorról téve tanúbizonyságot ennek a szó szerint szellemes történetnek a lapjain. A Canterville kastély ugyanis gazdát cserél: a gazdag amerikai család cakli-pakli megveszi úgy, ahogy van: kísértetestől, mindenestől. Mit kezdhet egy vérszomjas, feladatát komolyan vevő, elkötelezett kísértet az új lakókkal, amikor azok nem hisznek a szellemekben; a vérfoltot csodaszerekkel eltüntetik, a zörgő láncokat megolajozzák, hovatovább még ők kezdik üldözni a nyomorúságos élőhalottat? Feküdtem a röhögéstől.

Folytatom a legutóbbi bejegyzésben megkezdett kisregények ismertetését - ezúttal a Különös históriák kötet második történetének borítóit tekinthetitek meg. Talán kicsit gyors a tempó, hiszen kedd óta még arra sem sok ideje volt az érdeklődőnek, hogy beszerezze a kisregényeket tartalmazó kötetet, nemhogy elolvassa azokat, de úgy gondoltam, hogy két hét alatt mind a négy történetről elkészítem a bejegyzést, lévén hogy mégiscsak egy könyvben látott napvilágot mindegyik (legalábbis ebben a konkrét esetben).

Ti tudtátok George Eliotról, hogy valójában női szerző volt? Hát, remélem nem vagyok egyedül tudatlanságommal, de én férfinek gondoltam, ez az álnév jól átejtett a palánkon :) Az igazsághoz még az is hozzá tartozik, hogy amíg a Különös históriákat a kezembe nem vettem, addig semmit sem hallottam George Eliot művészetéről, holott mint kiderült, ő volt az egyik leghíresebb angol író(nő), aki az 1800-as évek Angliájában élt és alkotott. Tudatlanságom tehát igen mélyen gyökeredzik, sajnos. A Lehull a fátyol egy igen komor, sötét hangulatot árasztó írás, messze a legelborultabb az összes kisregény közül, amik a kötetben találhatóak. Nem csoda, hogy irodalmi körökben rendszerint együtt emlegetik a viktoriánus horror legismertebb meséivel: a Frankensteinnel, a Drakulával és Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetével (ami egyébként szintén helyet kapott a Különös históriákban; fel lehet rá készülni, hogy jövő héten sorra kerül az is). A Lehull a fátyol egy szerencsétlen, beteges emberről szól, akiben különös mentális képességek fejlődnek ki: látja maga előtt a távoli jövőt és képes az emberek gondolatait olvasni. Azt hihetnénk, hogy ez a világ legprímább dolga, de mint általában, úgy most is kiderül, hogy az áldás valójában átok és tönkre teszi az addig nyugodt és békés életet. A főszereplőre ugyanis mázsás súlyként nehezedik a nem kívánt tudás birtoklása, az emberek kimondatlan gondolatai pedig mélységesen elkeserítik (mivel amiket meg kimondanak, azok már leginkább csak hazug szavak) - így aztán nem nehéz meggyűlölni mindenkit magunk körül, nem igaz? De mi a helyzet álmaink asszonyával, az egyetlen lénnyel, akinek titokzatossága még a telepátiát sem teszi lehetővé? És hová fajulnak az események, ha egyszer mégis lehull a fátyol? Szintén remek darab.

A viktoriánus kor ködös, nyirkos utcái, a cilinderes brit úriemberek és a kísértet történetek nem először furakodnak be a Tufabor bejegyzései közé – elég, ha csak a legelső borító válogatások egyikére gondoltok A láthatatlan ember kapcsán vagy az alig egy éve ismertetett A fantomriksa című novellás kötetre. A Kuczka Péter szerkesztésében napvilágot látott Különös históriák című kisregény válogatás az 1800-as évek angol rémtörténet-íróinak legsikerültebb és leghíresebb munkáiból szemezget, négy nagyszerű alkotást emelve ki a kor termései közül. Mint látni fogjátok, a művek megírása és a mai nap között eltelt relative hosszú idő és az alkotások népszerűsége kapcsán ezúttal nem csak két-három, hanem adott esetben akár több száz borítót is meg lehet majd csodálni, sőt ezúttal ismét tudok majd képregénnyel is szolgálni (legalábbi úgy rémik valahol van kapcsolódó anyagom). Éppen ezért úgy döntöttem, hogy rendhagyó módon több bejegyezést fogok szentelni egy könyvnek – ilyen eddig még nem volt (viszont hamarosan megint lesz). Az, hogy igazából nem sci-fi történetekről van szó, remélem senkit sem fog érzékenyen érinteni. Olyan területét érintjük most a (néha talán beteges) fantázia szülte meséknek, amiből szerintem a legtöbb tudományos-fantasztikus író is rendszeresen merített.

A válogatás első darabja, a Joseph Sheridan Le Fanu tollából származó Fogadó a "Repülő Sárkányhoz" nagyjából a könyv felét teszi ki. Az 1872-ben napvilágot látott mese nem is igazán kísértet történet és egyáltalán nem félelmetes (bár ez utóbbit a könyv egyik kisregényéről sem lehet elmondani) - egy romantikus történetről van inkább szó, kiváló, olvasmányos stílusban tálalva, meghintve itt-ott egy kis rejtelemmel és titokkal, nyomozással, néhány pillanat harccal, no meg szerelmes gondolatokkal. A történet főhősét ugyanis sikeresen magába bolondítja egy gyönyörű szépség: egy csinos, fiatal francia kisasszony, aki azonban legnagyobb bánatára egy rossz hírű, titokzatos és idős gróf felesége. Nincs más hátra, angol úriemberhez méltóan kell viselkedni: meg kell menteni a szenvedő grófnét hitvány urának karmai közül, de ehhez előbb fel kell deríteni annak titokzatos múltját, legyen az bármily ködös és veszedelmes is; egy ilyen nő bármilyen kockázatot megér! De valóban megér-e...? Én remekül szórakoztam a kisregény olvasása közben.

fkristof az üres képernyőre meredve azon tűnődött, hogy ezúttal mivel is fárassza a bejegyzése olvasóit. Frank Herbert regényéről, a Zöld agyról kellett volna néhány értelmes mondatot bepötyögnie, valami olyasmit, ami jól illeszkedik a könyvhöz, de nem túl hosszú és nem is sablonos. Ezt a krapekot úgyis mindenki a Dűnéről ismeri, ha más nem, akkor beszúrok ide linket, annyival is előrébb vagyok - gondolta. Nem is húzta tovább az időt, gyorsan beszúrta, hogy teljen a lap. Herbert említése persze egyből eszébe juttatta azt a csomó további Dűne-regényt, amik a polcon várták, hogy elolvassa őket. Azok ránézésre is súlyosabbnak tűntek, mint ez a vékonyka, szűk 200 oldalas könyvecske. Talán majd ha lesz egy év szabadságom, akkor rászánom magamat. Addig felejtős. Öko sci-firől lévén szó talán írhatna arról, hogy az ember mennyire mostohán bánik szülőbolygójával, a Földdel, pedig nincs más hely, ahová mehetne innen; hogyan pusztítja a flórát-faunát, lángoló erdőket hagyva maga után, meg kihalt állatfajokat, írhatna olajfoltokról az óceánokon vagy a nukleáris katasztrófák okozta mutációkról blablabla. Na, ehhez végképp semmi kedvem, ilyen okfejtésekhez amúgy sem vagyok elég tájékozott, konkrét adatoknak utánanézi meg pont nincs hangulatom - vetette el mégis a gondolatot. Nem állt túl jól az ötletek terén. Valami olyasmit keresett, ami egyszerűen megoldja a problémáját, neadjisten még vicces is. Olyasmire, mint azoknak a debreceni kutyaütőknek a legújabb száma, mi is a címe...Dal a Föld megmentéséről? Hiszen annak az írásában ő is részt vett és pont idevág...valamilyen szinten még vicces is (bár sokat káromkodnak benne). Bazzeg, ez az! Ennyivel elintézem, utána meg jöhetnek a borítók! Hogy ezzel így megvolt, rábökött a “publikál” gombra és szépen el is felejtette a Föld bajait. Há-há! Csatlakozz a központi agyra!

Nem egyszerű az ember dolga, ha egyszer könyvsorozat olvasásába kezd, talán még nehezebb is, mint a filmsorozatok esetében, hiszen ott legalább szoktak oly szívesek lenni a készítők, hogy az epizódot megelőző első egy-másfél percben gyorsan összefoglalják, hogy mi is történt az előző részekben. Könyv esetében ez lehet, hogy kevésbé gyakran fordul elő (emlékszem ellenpéldára is, pl. Stephen King Setét Torony regényeire, azok elején volt összefoglaló), de ha igazán jó fej az író, akkor szépen felidézi a regény folyamán a megelőző kötet(ek) fontosabb eseményeit, így van esélye az olvasónak, hogy akár több év kihagyás után is felvehesse a fonalat. No mármost, azért írok pont erről, mert jelen esetben sajnos az a helyzet, hogy nem túl sok konkrétumra emlékszem a Túl a kék eseményhorizonton történetéből, ellenben nemrég elolvastam a rákövetkező kötetet, a Találkozás a hícsíkkelt, amiben viszont tisztességesen le van írva, hogy mi és hogy volt az előző két kötetben, ám azokat idézni meg elég spoileres lenne ezen a helyen, hiszen ott már csak a lényeges elemeket említik meg. Bonyolult, nem? Még jó, hogy van egy-két oldal, ahol részletesebb ismertetőt is olvashattok a könyvről, borítók nézegetéséhez meg végső soron nem nagyon kell még ismertető sem. Amit megoszthatok veletek, anélkül, hogy sokat elárulnék arról, amire amúgy nem is nagyon emlékszem: ebben az epizódban Robin kicsit a háttérbe szorul, hogy átadja a helyét egy négy tagú felderítő családnak, akik egy hícsí űrhajó felé igyekeznek bőszen, miközben persze irtják egymást, a kellemes családi légkört elősegítendő; aztán itt van még egy Wan nevű hülyegyerek, aki meg pont ezen az űrhajón tengődik, nem kis bosszúságot okozva embertársainak (önhibáján kívül, de ennél többet nem mondhatok); kedvenc főhősünk pedig az idősödő multimilliárdos házasemberek nehéz életét az éli. Az Átjárónál lényegesen unalmasabb a sztorira kell számítania annak, aki a kezébe veszi a kötetet - egy amolyan közbeékelt, töltelék epizódra az első és a harmadik regény között, úgy értve, hogy a zseniális első után a visszaesett színvonalat majd a harmadik részre sikerül az alkotónak valamelyest korrigálnia (magánvéleményem szerint). Persze a történet azért halad előre és a kötet pozitívuma az epizód vége felé jelentkezik is, amikor is kicsit többet megtudhat az olvasó a hícsík történetéről; én személy szerint már temettem a sorozatot, amikor ehhez a részhez elértem, de végül megváltozott a véleményem és úgy döntöttem, hogy van még ebben a sorozatban annyi potenciál, hogy érdemes legyen folytatni az olvasását. Egyébként, az olvasónapló vonalat erősítve lejegyzem itt az utókor számára, hogy a könyvet egy Renault Mégane kombi hátsó ülésén olvastam végig (vagy ha nem is végig, de nagyrészt végig) a Békéscsaba - Budapest - Békéscsaba útvonalon haladva (de vajon balról ültem vagy jobbról? :D), méghozzá munkaidőben, mikor is a cégünk delegációjának tagjaként az évenként megrendezésre kerülő csodálatos fővárosi szakkiállítást utaztunk meglátogatni (tök feleslegesen, jegyzem meg). Érdekes, hogy erre jobban emlékszem, mint a regény cselekményére vagy arra, hogy mi a fenét keres egy majom a könyv borítóján...Vagy mégsem az.

Asszem mégis inkább jobbról ültem.