Tudományos - fantasztikus regények borítói

Talán akad az olvasóim között is olyan, akivel már megesett, hogy egy számára ismeretlen, totál idegen helyre került, ahol elsőre nem talált magára, csak vegyes érzésekkel meredt a körülötte pörgő világra. Az ember úgy érzi, hogy az események sodorják magukkal, nem pedig szabad akaratából cselekszik, talán nem is érzi magát cselekvőképes személynek, inkább csak amolyan elszigetelt, külső szemlélőnek, kitaszítottnak, menekültnek, oda nem illőnek, akit sodor magával az ár. Jobb esetben persze ez csak átmeneti állapot, melyet a szakadatlan megfigyelés, a benyomások és információk kellő mennyiségben való begyűjtése után a megértés, elsajátítás, megszokás és nincs kizárva, hogy az új élet megkedvelésének lépései követnek. Ilyesmit élhet át az ismeretlen nagyvárosban diákévek elé néző tinédzser, aki egy új világ felé igyekszik, a külföldön új életbe kezdő munkavállaló, vagy a hosszú börtönévek után szabaduló, beilleszkedési nehézségekkel küszködő sittes, aki viszont a régi környezetébe tér vissza, de valahogy így járt John Rambo is, mikor Vietnamból hazakeveredve, háború nélkül sehogy sem lelte a helyét (nem mintha annyira hagyták volna, hogy meglelje :)). Egy messzi távolságból-időből és elszigeteltségből visszatérő űrhajós nyilván még ennél is nagyobb elidegenedéssel kénytelen szembenézni - gondoljunk csak pl. Ripleyre a Bolygó neve: Halálból, miután hazatér a számára 57 évet öregedett Földre, ahol már a lánya sem él, vagy mondjuk Gelle-Klara Moynlinra, Robinette Broadhead egykori kedvesére az Átjáróból, aki egy fekete lyukból megmenekülve azzal szembesül, hogy az az ismeretlen és rejtélyes technológia, aminek megismeréséért majdnem az életét áldozta, az már régen megfejtett és hasznosított, hétköznapi dologgá változott, körülötte pedig mindenki vagy idős vagy meghalt és letárolták, miközben ő majdhogy egy percet sem öregedett. A Visszatérés is egy ilyen - mint a cím is utal rá - Földre visszatérő űrhajós, Hal Bregg története, aki viszont még hosszabb idő után, kilövésüket követően mintegy másfél évszázaddal később keveredik csak vissza szülőbolygónkra. Hát ha belegondolok, hogy mekkorát képes fordulni a világ kereke akár csak pár évtized alatt is, biztosra veszem, hogy én is meglepődnék a tapasztalt dolgokon, ha lehetőségem nyílna megjelenni a 22. század közepén. Nos, persze ez a veszély asszem nem fenyeget, de ne aggódjatok, benneteket sem, úgyhogy jobb híján megmarad nekünk a sci-fi irodalom és az álmodozással töltött hosszú órák :D Én annyit mondok: le a kalappal Stanislaw Lem előtt, csillagos ötös regényt alkotott, piszkosul nyomasztó, akár egy film noir, sehol egy pillanatnyi remény a fellélegzésre, pedig minden tiszta utópia, a metropolisz csillog-villog, van virtuális valóság, meg levegőben sikló autók, sehol bűnözés, mindenki kedves és türelmes, mégis olyan az egész, mint egy életre kelt rémálom, hidegebb hely, mint az űr, még a robotoktól is kiveri az embert a víz, pedig azok talán még emberibbek is az embernél. A hangulat végig remekül el van találva, az ember komolyan képes átérezni Bregg helyzetét és dilemmáit - pár óra erejéig magam is magányos, elveszett, elidegenedett űrhajós lettem. Igazi gyöngyszem, 10/10, megy a Solaris mellé a polcra.

Bár szívem szerint nem nevezném kimondottan science fictionnek (a misztikus körítés miatt egy fantasy könyvhöz érzem közelebb), de ettől függetlenül szeretnék most megosztani veletek egy regényt, ami azért jó eséllyel pár sf rajongó szívét is megdobogtathatja érdekes világával, legendáival, szájról szájra járó meséivel, szörnyű titkaival és mindazzal a varázslattal, ami benépesíti az atomháborút túlélt moszkvai metró alagútjainak rejtélyes zegzugait. Azt már nyilván mindenki tudja, aki a Tufabor olvasója, hogy én igen szeretem a jófajta posztapokaliptikus történeteket - azóta sem jöttem rá, hogy mitől van ez, de valahogy lenyűgöz A Bomba után élethalálharcot folytató Föld. Kivételezni persze nem éppen korrekt dolog, de nálam már a posztapokaliptikus háttér miatt is “protekcióval” indult a regény, meg hát az orosz írók munkáit sem vetem meg. A Metró 2033 sötét világa Dmitry Glukhovsky fejéből pattant ki, aki minden bizonnyal sokat járt a moszkvai földalattin, hogy ilyesmi az eszébe jutott egyáltalán, igaz, abban a dologban, hogy a metrót használták óvóhelyként a háború idején, abban természetesen semmi különös nincsen, az így működne a valóságban is, de az már sokkal érdekesebb, hogy az egyes állomások mint külön kis (vagy éppen nagy) városokként, városállamokként tengődnek tovább, megteremtve ezáltal azt a furcsa helyzetet, hogy egymás mellett él a föld alatt pl. a kommunizmus és a fasizmus, a sátánizmus és a krisnahívők tábora, hogy csak egy pár rendszert és vallást említsek meg azok közül, amikkel Glukhovsky népesítette be a metró állomásait. Az ilyen szöges ellentétben álló eszmerendszerek persze nem fognak tudni minden súrlódás és konfliktus nélkül prosperálni, tehát állandó a feszültség az alagutakban, nem ritkák a háborúk sem, folyamatos a idegenekkel szembeni bizalmatlanság, éppen ezért nem meglepő, ha minden épkézláb férfi keze ügyében akad egy komoly tűzerőt képviselő fegyver is (ahogy mások véleményét leszűrtem, ezt az “együttélést” éri a legtöbb kritika, hiszen a valóságban erősen kétséges, hogy működőképes lenne-e, már legalábbis ilyen relative kis területen belül, mint amelyen egy metró alagútrendszere, viszont úgy érzem pont ettől lett érdekes a könyv). És akkor még nem is beszéltünk a fenyegető sötétségről, amitől csak kis szeleteket képesek elhódítani az emberek gyenge lámpácskái vagy a vörös vészvilágítás, amit a generátorok látnak el energiával. Mert a sötétségben rettenetes teremtmények készülődnek az emberek ellen - és még ha csak élőkről lenne szó, talán nem is lenne annyira félelmetes a mindent körülölelő sötétség...

Viszonylag új kiadványról lévén szó sok, többségében kimerítő ismertető olvasható róla az interneten (például az irjunk.hu oldalon), ezért én ezzel nem is koptatom tovább a billentyűzetemet, inkább még arról ejtenék egy pár szót, hogy milyen szerencsés helyzetben van az az olvasó, akinek a birtokában van egy izmosabb teljesítményű számítógép vagy konzolgép, hiszen azonos címmel készült egy nagyon hangulatos, igazán eltalált és nem utolsósorban látványos FPS játék is, így aki rászánja az időt, annak egy teljesebb élményben lehet része. Tényleg ritkának gondolom az olyan számítógépes átiratokat, amelyek nemhogy elvesznek a megjátékosított könyv atmoszférájából, hanem még inkább hozzáadnak ahhoz - nálam legutóbb a H.P. Lovecraft novellái alapján készített Dark Corners of Earth vívott ki hasonló elismerést az ugyancsak mesteri hangulatteremtés miatt. A Metro 2033 ugyan sokkal akciódúsabb és sokkal kevesebb wc pucolást, fogságban raboskodást, teafőzést, gombatelep betakarítást és őrült kultistát tartalmaz, mint a regény, de lényegében tök jól leköveti Artyom földalatti (néhanap földfeletti) útját. Maximum a mentési rendszer és a kevés lőszer kúrja fel az ember agyát, dehát túlélő-horror játékoknál ezek már régen megszokott dolognak számítanak. Ja és az utazás megkezdése előtt érdemes a térképet is a kezünk ügyébe helyezni. Én asszem el fogom olvasni a közelmúltban megjelent Metró 2034-et is, de azon se lepődnék meg, ha előbb-utóbb egy mozifilm is készülne a műből. Vigyázat, az ajtók záródnak!

Remélem ezúttal páran közületek feloldják a némasági fogadalmukat is :)

Gyermekkoromban minden film tökéletesnek tűnt a maga nemében, de ahogy elkezdtem felnőni és főleg az utóbbi években, mióta már számítógépről és dvdről nézem - kis túlzással mondhatjuk úgy is, hogy tömegével - a filmalkotásokat, azóta már más szemmel nézem a tévémet/monitoromat. Kifejezhetném magamat úgy is, hogy szőrszálhasogatóbb lettem, de lehet, hogy ez sem teljesen igaz, talán inkább arról van szó, hogy jobban oda tudok figyelni a részletekre és inkább szemet szúrnak bizonyos hibák - és nem is elsősorban a filmek megvalósításának hibái (azokat gyakran még ma sem veszem észre, hibába sorolja fel őket tucatjával az imdb), mint inkább a forgatókönyv hiányosságai, a történetben keletkező lyukak. Gyakran persze kiderül az adott film extráit tartalmazó korongról, hogy a hiányosságokat a filmstúdió brutális vágásai okozzák és a filmkészítők akarata ellenére csonkítják meg az amúgy kerek-egész történetet, de hol voltak ezek a kimarad jelenetet tartalmazó kópiák húsz-harminc évvel ezelőtt a VHS korszakban? Az is lehet persze, hogy ez csöppet sem számított akkoriban, de lehet, hogy még ma sem vagy a többségnek nem. A bolygó neve: halálhoz hasonló, forgatókönyv alapján született adaptációk viszont kiválóan alkalmasak arra, hogy teljessé tegyék a néhol esetleg nem túl világos sztorit, mintegy mellékletként szolgálnak a filmhez. Ez a könyv is iparosmunka terméke, nem esik tőle hanyatt az olvasó (mint ahogy nyilván a Nyolcadik utas: a halál könyvváltozatától sem tette senki), de arra pont megfelel, hogy összetettebb képet festhessünk magáról a filmről. Éppen ezért a film megtekintése mellé javaslom az elolvasását (a sorrend talán mindegy is), úgy magában különösképpen nem látom értelmét, hogy bárki a kezébe vegye - annyira azért nem jó :)

Van ám képregény is, méghozzá a békebeli magyar adaptáció! Tudom, hogy jó pár helyen fellelhető, de ettől függetlenül hátha akad olyan, aki itt találkozik vele először. Habár kétlem.

Miért tartom olvasásra érdemesnek Arthur C. Clarke munkáit? Talán mert valóban jól ötvözik magukban a tudományos és fantasztikus elemeket; eddigi tapasztalataim szerint nála nem kell attól tartani, hogy öncélú, gagyi sugárpisztolyos, űrhajós kalandozásba fullad egy regény, ő inkább finom ismeretterjesztéssel átszőtt (hogy úgy mondjam: “értelmes”), ugyanakkor cselekményes sztorikat írt, amelyek képesek megtartani az olvasó figyelmét. A Holdrengés című alkotása mondjuk korántsem akkora durranás, mint az általam korábban olvasott Randevú a Rámával, de ettől függetlenül egyszeri olvasásra tökéletes és szórakoztatónak mondható. Magyarul először a jó kis Kossuth tufa sorozatban jelent meg, ami már kapásból pozitív, hiszen illusztrált kiadványról van szó. Az is nagy pozitívum, hogy a bevezetőben is említett “értelmes” regényről van szó, amely a tudományos finomságokban sem szűkölködik és talán éppen ezért nem is hihetetlen a leírt történet. Arról van szó ugyanis, hogy az általa elképzelt jövőben egy turista járat, amolyan siklóhajó közlekedik az emberiség által meghódított Hold felszínén. Az egyik menetrend szerinti utazás alkalmával azonban a hajó szerencsétlen módon elsüllyed a hold portengerében; azonnal mentőakciót szerveznek a bent rekedt utasok evakuálására, hiszen a hajóban tartózkodó 22 utas és személyzet a hő/fagy/tűz/fulladásos halállal néz farkasszemet (mikor melyikkel :)). Mondjuk alapvetően érdekes maga a mentési folyamat is, de a regény negatívuma is pontosan ebben rejlik, hiszen bármikor bekapcsoljuk a tévét, rögtön egy katasztrófa filmet tolnak az arcukba, úgyhogy igazán nem csodálkoznék rajta, ha némelyeknek már a könyökén jönne ki egy hasonló cselekményű regény és a kezükbe sem vennék. Ők legalább a regény után következő pár novellát olvassák el, azok is érdekesek, van amelyik jobb, mint maga a regény. A borítók között a magyar és orosz kiadások illusztrációinak is helyet szorítottam, a magyart személy szerint én fényképeztem le, azért olyan a minősége, amilyen (szkennerem ugyanis nincsen).

Remélem voltak páran, akik a rövid méltatásom hatására már elolvasták a pár hónapja (anno 2011-ben :)) ismertetett Angyali üdvözletet Robert A. Heinleintől, de ha mégsem így lenne, akkor itt van egy újabb Heinlein-gyöngyszem, amit szintén bátran merek ajánlani: ez pedig a Galaxis polgára. Már csak azért is javaslom elolvasásra (amellett, hogy kb. fele olyan vastag), mert igen hasonlít az Angyali üdvözletre, legalábbis ami a két mű stílusát, főszereplőit és azok hányattatásait illeti. Itt elsősorban arra gondolok, hogy mindkét regény főhőse egy olyan fiú, aki belecsöppen az emberek furcsa világába, egy külső szemlélő által talán bizarrnak tűnő társadalomba, ahol azonban a sors kegye (vagy inkább szánt-szándéka) folytán szinte rögtön szert tesz egy jóságos és bölcs mentorra, aki utat mutat neki az emberré válás rögös útján. Persze Thorbyt - jelen könyv főszereplőjét - is sokan ki akarják használni és nem egyszer kegyetlenül bánik vele az élet (értsd: a többi ember), de azért az egész mese folyamán szépen látható, hogy mint a legkisebb királyfi, ő is becsülettel halad a tisztesség és a nemeslelkűség számára kiszabott ösvényein. Elképzelhetőnek tartom, hogy az Angyali üdvözlet már a GP-nak továbbgondolt kiteljesedése vagy legalábbis egy lépés a Hugo-díj felé, mivel Thorby kalandjai 1957-ben láttak napvilágot, Michael Valentine Smith "mennybemenetele" pedig ezután, 1961-ben következett be. Akár így van, akár nem, ez egy remek kis történet, egy szórakoztató írás, amit igazán kár lenne kihagyni azoknak, akik szeretik a szellemes tu-fa meséket. A magyar borító véleményem szerint elég jól el lett találva, de mindenképpen kiemelkedik a külföldiek sorából, melyeken jószerivel csak kisfiú arcokat lehet látni. Szerintem nem idén lesz az, hogy rátérek a Végjátékra (bár ki tudja...), úgyhogy aki kisfiú arcokat ábrázoló borítókra vágyik, az most nézegesse őket sokáig :)