Tudományos - fantasztikus regények borítói

Ezen a héten megcsúsztam egy kicsit, ezért szíves elnézést kérek, de jövő hétre kell halasztanom a friss posztot. Az a tűrhetetlen helyzet állt elő már napokkal ezelőtt, hogy a munkahelyen képtelen vagyok megírni az ismertetőket és begyűjteni a borítókat, mivel annyi a tennivaló. Most éppen úgy állok, hogy vannak ugyan borítóim is bizonyos könyvekhez, meg szövegem is hozzájuk, csak az egyik fele a melóhelyen, a másik meg az itthoni gépem merevlemezén. Plusz egy nagy csomó időmet elvette, hogy összehozzak valami épkézláb írást az lfg.hu novella pályázatára, ami - maradjunk annyiban - nem volt egyszerű, ellenben nagy késztetést éreztem rá, hogy megtegyem és végül sikerült is (a minőségét meg majd megítéli a tisztelt zsűri). Lassan úgyis itt a Tufabor elindításának egy éves évfordulója, talán megérdemlek én is egy kis pihenőt :)

Szóval jövő héten, ugyanitt!

Az Agave kiadó szereti a könyveit mindenféle írói/újságírói szövegekkel felcicomázni, melyek szerint az adott mű „lebilincselően izgalmas”, meg „ördögien fondorlatos”, egész biztosan „kifinomultan intelligens”, esetleg „ilyen meg olyan díjakkal jutalmazták” és koránt sem kizárt, hogy „a valaha élt legjobb író” alkotása. Meg effélék, tudjátok. Én személy szerint ezekre nem sokat adok; valami vagy megtetszik a fülszöveg alapján vagy olyan író könyve, akitől csont nélkül megveszek bármit (vagy akciósan árulták a vasútállomáson :)). Zelazny munkásságát nem ismertem, a kiadvány sem számított különösebben olcsónak, úgyhogy ennek a könyvnek a megvételére semmi más indokot nem találtam, mint a jó öreg birtoklási vágyat, ami egyre csak a vásárlásra ösztökélt, ahányszor csak ledekkoltam a könyvesbolt agavés részlege előtt. Így okoskodhattam: Hugo-díjat érdemelt ki, az olvasók szerint ott van minden idők 100 legjobb tudományos-fantasztikus regénye között az előkelő első harmadban - kellhet ennél több, hogy az ember meg akarja szerezni magának? Talán ez egyszer lehet hinni a marketing maszlagnak is…És tényleg lehet!

A könyv a hindu mitológia újragondolása és átültetése regényalakba, amelyből Zelazny értő keze alatt valóban remek mese kerekedett: egy filozofikus köntösbe bújtatott szappanopera, ahol latin szegények/gazdagok és dallasi olajmágnások helyett istenek és démonok (egyesek szerint űrhajósok) intrikáznak, szexelnek, csatároznak és pusztulnak el, tehát pont olyan esendőek, hitványak és halandók, akár a hétköznapi emberek (hiszen az űrhajós vonalat követve pont azok is). Eltekintve a rengeteg szereplőtől és azok ezerféle megnevezésétől (kb. minden újjászületéskor más nevet vesznek fel), ami miatt néha nehezen követhető, hogy ki kivel van, meg az idősík is eltolódik néha, azért könnyen rá lehet érezni az regény ízére és a vallási tanítások is jól megérthetőek. Ki tudja, biztos voltak olyanok, akiknek ez a regény hozta meg a kedvét a keleti tanokkal való közelebbi megismerkedéshez. Szerencsére jó sok kiadást megélt, ezért megleshető borítók is akadnak.

Időről – időre sikerül egy-egy nem igazán sci-fi művet is beszuszakolni a Tufabor keretei közé, de ez nyilván nem véletlen, hiszen leggyakrabban a Kozmosz vagy Galaktika kötetek valamelyik darabjával foglalkozok a posztokban, ezekben a sorozatokban pedig nem egytől egyig tudományos-fantasztikus írások jelentek meg, hanem időnként történtek kiruccanások különböző „határműfajok” háztája felé is. Gondolom ezek a kitekintések egyrészt Kuczka Péter szerkesztő munkáját dícsérik, másrészt valószínűleg a nagyra becsült írók sem éjjel-nappal sci-fit írtak, hanem olykor horrort, krimit, netán fantasyt is. Így kerülhetett kezembe A fantomriksa (bár a kezem és a szám valamiért minduntalan a „fantomriska” megnevezésre akar kényszeríteni :)) című novelláskötet is, amely a címadó történettel indít. Ruyard Kipling neve nyilván mindenkiben A dzsungel könyvét, a Kimet és a gyarmati India világát eleveníti fel, de mint ebből a kötetből ki fog számukra derülni, a hírneves angolszász író kísértethistóriák papírra vetésével is szorgosan foglalatoskodott. Ezek a mesék inkább az okos, ironikusan humoros és szórakoztató vonalat képviselik, nem pedig a vérfagyasztás a céljuk, az író novelláinak stílusát Ambrose Bierce, Sir Conan Doyle, H. G. Wells és E. A. Poe műveihez tudnám hasonlítani, bár másokat nem is nagyon ismerek a műfajban a kortársak és nagy elődök közül. Egy a lényeg: jó kis sztorik, amiket bátran ajánlok azoknak is, akik a szépirodalom hívei és azoknak is, akik a szórakoztató irodalmat kedvelik inkább, hiszen ez is egy olyan könyv, ahol a kettő találkozik. Ja, és ajánlom a félősöknek is, mert ezeket a novellákat olvasva nem fognak még csak megijedni sem.

Ó, hát nem elérkeztünk ehhez a nagyszerű könyvhöz is? Pár héttel ezelőtt már tettem rá utalást, hogy mekkora sokként éltem meg ennek a regénynek az elolvasását, de most megpróbálom pontosabban szavakba önteni a gondolataimat erről a ****-ról. Szubjektív és rövid kritika következik. Kezdem a pozitívumokkal: bár itt is majdnem dettó ugyanarról van szó, mint a Randevú a Rámával esetében (tehát egy mesterségesen létrehozott világ/bolygó felderítéséről), de még így is elég érdekes az elképzelés; azok számára is tartalmaz újsütetű megközelítéseket, akik már ismerik a Rámát (ami egyébként a Gyűrűvilág után íródott, ezt el kell ismerni, viszont jóval a GYV előtt adták ki magyar nyelven). Viszont mindezt annyi érthetetlen és totál felesleges áltudományossággal túlbonyolítva prezentálja az író, hogy egyszerűen élvezhetetlenné teszi a regényt (vagy csak tökéletesen elrontották a fordítást, én nem is tudom). A szereplők leginkább idegesítőek, egyszerűen nincs közöttük egy sem, aki miatt érdemes végigkövetni az eseményeket, egy-egy jobb pillanatukban képesek csak olyan tettre vagy gondolatra, ami feledteti az olvasóval az irántuk érzett ellenszenvet; mindent összevetve katasztrofálisak. Magán a Gyűrűvilágon játszódó cselekmény elég „hétköznapi” SF, nem sok izgalmat tartogat, a könyv pedig nincsen tisztességesen befejezve, de ez már nem is róttam fel negatívumként – egész egyszerűen annyira örültem, hogy végre végeztem vele, hogy ezen már fel sem húztam magamat. Hugo és Nebula díjat is kapott, de ez ne tévesszen meg senkit, nem csak a gagyi könyveknek osztogatják ezeket, többek között Az ember a fellegvárban, a Dűne és a Végjáték is kiérdemelte a Hugot, csak hogy párat említsek. Kárpótolnak bennünket a borítók? Nem kimondottan.

Újabb katasztófa-regény, ám nem kell megijedni, ez a jobbak közül való. Bevallom, mikor először kezembe vettem ezt az előttem teljesen író tollából származó teljesen ismeretlen kötetet (aki szintén olyen tudatlan, mint én voltam, az itt ismerkedhet meg Ballard úrral), megvoltak a magam negatív előítéletei – valami olyasmire számítottam, mint amit már Fritz Leiber Vándora, A triffidek napja vagy Asimov Leszáll az éj című műve kapcsán pontosan megismertem és már annyira nem vágytam rá, hogy újra több száz oldalt olvassak róla: hogy miként pusztítja el a világot a természeti és mesterséges katasztrófák sora, hogyan mentik életüket a történet főhősei, hogy küzdenek meg az új társadalmi rendszer érdekében egy csomó élősködő rablóval, militaristával meg elmebeteg őrülttel, és hát az efféle dolgok, mindenki tudja, miről beszélek; ilyesféle filmekkel van tele a tévé minden szombat és vasárnap este. A Vízbe fúlt világ ezzel szemben nem terheli az olvasót ezzel a lerágott csonttal – a Földet elöntő vízözön már jóval a regény cselekménye előtt bekövetkezett, a szereplők már nagyjából hozzászoktak a körülményekhez, szépen élik a mindennapi rutin tevékenységek által behatárolt életüket. A könyv tehát nem a katasztrófa nyomán bekövetkező élet-halál harcot mutatja be, hanem inkább azokat a testi-lelki folyamatokat, amelyek a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni kénytelen (vagy képtelen) emberek életében bekövetkeznek, persze azért némi (de tényleg csak minimális) akcióval fűszerezve, hogy ne legyen annyira unalmas a sztori. Ha van pár fölösleges órád, szerintem ess neki!

A borítók után az egyik orosz kiadás illusztrációi tekinthetők meg.