Tudományos - fantasztikus regények borítói

Régóta kíváncsi voltam már erre a regényre, azonban az interneten kínált antikvár példányok relatíve borsos ára eddig mindig sikeresen visszariasztott a megvételétől, a közelmúltban megjelent Szukits-féle gyűjteményes kiadás pedig egyáltalán nem hozott lázba – sajnos nincsen kottatartó állványom otthon, hogy kényelmes körülmények között olvasgathassak egy lexikon méretű kötetet. A minap azonban egy gyönyörű, kiváló állapotú második kiadás landolt a csabai antikváriumban (potom 450 forintért kínálták), nem csoda hát, hogy lecsaptam rá, mint tyúk a takonyra. Vajon jogosan került-e be minden idők 100 legjobb sci-fi regényének élmezőnyébe? Megítélés kérdése; a mai olvasó számára talán kevés izgalommal bír, kiváltképp annak, aki esetleg már több tucat Asimov művön van túl vagy olvasott/nézett már korábban jelentősebb sci-fi munkákat. Időutazás a századokon át (néhány elég jó alapötlettel megspékelve, amiket azonban nem szeretnék lelőni), a jövő megváltoztatása a múlton végrehajtott beavatkozásokon keresztül, munkahelyi intrikák és hatalmi harcok tömkelege (mint pl. A halál fuvallata című, szintén Asimov-krimiben), na meg persze az elengedhetetlen femme fatale. Mindezek ellenére (vagy pont ezek miatt) én mégis azt gondolom, hogy a korunkban már elcsépeltnek ható téma ellenére is érdemes az elolvasásra, hiszen az időutazás sosem megy ki a divatból, Asimov pedig egy remek mesélő, ami ebből a könyvéből is kitűnik. És azért ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy a regény 1955-ben látott először napvilágot (mondhatjuk, hogy a műfaj aranykorában), amikor talán még nem folytak a csapból is időutazós filmek. Így lehetséges az, hogy a megjelenés óta eltelt fél évszázad alatt szép lassan klasszikus nemesedett A halhatatlanság halálából.

Talán a Tufabor olvasói között is akad olyan személy, aki már látta Stanley Kubrick Mechanikus narancs című filmjét. Jómagam kb. 7-8 éve tekintettem meg ezt a mások által igen nagyra értékelt alkotást, ám egyedül annyit jegyeztem meg vele kapcsolatban, hogy iszonyatosan rossz és a további életem során igen-igen messziről kerülendő. Másrészről viszont azt is ezer példa bizonyította már, hogy egy könyvből készült filmet ilyen-olyan okok miatt, de képesek bármikor totálisan elszúrni - ez pedig bíztató is lehet azokra nézve, akiknek az elrontott mozifilm nem vette el a kedvét az élettől is és mégis az eredeti elolvasása mellett döntenek. Szóval erről a helyről üzenem azoknak, akik láttak a Mechanikus narancsot, viszont a Gépnarancshoz még nem volt szerencséjük: nyugodtan olvassák csak el a könyvet, mert ezerszer jobb, mint a film. Hogy miért? Mert igen ritkán bukkanhat az ember fia/lánya olyan nyelvi leleménnyel és magával ragadó narrációval, mint amilyet ez a könyv kínál az olvasó számára (nem vagyok egy kifejezetten olvasott pasas, de így kapásból csak Akszjonov Volterjánosok és volterjankák című remekműve jut az eszembe. Ha esetleg valaki tud még párat, akkor írja meg kommentekbe). A történet amúgy nem is annyira sci-fi, hiszen nagyon sok tekintetben a való világ erőszakos hétköznapjaiból merít; annyiban talán mégis az, hogy egy nagyon komolyan disztópikus nagyvárost és államot tár elénk, ahol a nappalt a politikusok és az ő érdekeiket szolgáló tudományos és rendőri apparátus uralják, az éjszakát pedig az erőszak létező összes formáját reprezentáló bandák – a szar pedig szokás szerint a kettő között senyvedő, robotoló, méltóságát vesztett rétegre csapódik… A könyv fiatalkorú bűnözője, a korán szenvtelen gyilkossá váló, majd átnevelésen áteső Alex is egy bűnözőbanda feje, aki másból sem áll ki, mint a züllésből, leszámítva a klasszikus zene iránti szeretetét, bár ez se képes őt rokonszenvessé tenni. Én amúgy nem vagyok az értelmetlen erőszak híve, ezért nem nagyon tudtam magamat a főszereplő helyébe képzelni – a végkifejlet pozitív hangvétele meg kissé mesterkélten hatott az megelőző 200 oldal ismeretében. Ettől függetlenül ajánlom figyelmetekbe a könyvet, de nem a történet, hanem az előadásmód miatt. Oroszul tudók előnyben.

Na? Mi legyen?

Írtam pár hete, hogy megihletett egy jónak tűnő novella pályázat, amelyet a "a harcok véget értek" témakörben hirdettek meg. Lázas munkával, sok kínnal és keservvel kiizzadtam magamból egy poszt-apokaliptikus keretbe ágyazott kis pályamunkát, be is küldtem nekik, azóta pedig napról-napra növekvő izgatottság közepette vártam a visszajelzést. Nos, lezajlott az eredményhirdetés, közzé tették a dobogósok, illetve a közönség kegyére bízott delikvensek neveit és természetesen egyik brancsba sem kerültem bele, még említés szintjén sem. Nyilvánvalóan megbundázták a versenyt :) Közületek nevezett esetleg valaki? Na tök mindegy, a lényeg, hogy ma rendhagyó módon nem borítóval fogok foglalkozni, hanem közzéteszem a művemet, hogy ha már egyszer megírtam, akkor ne csak az lfg.hu szerverének mélyén "porosodjon", hanem megismerhessétek ti is. A tovább gombra kattintva olvasható. Pontozni kötelező, de csak finoman a kritikákkal :)  

PKD az egyetlen író Asimovon kívül, akitől pár havonta muszáj elolvasnom valamit; na nem amiatt, mert ez valamiféle elemi létszükségletem, sokkal inkább azért, hogy képes legyek lépést tartani a magyarul megjelenő regényeinek áradatával. Most kb. fél tucat művének végigolvasásával tartozom még magamnak (és ez a szám persze minden kiadott könyvével csak egyre nő), s ez az oka annak is, hogy talán a kelleténél többször találkoztattok valamelyik Dick regény borítóival itt a Tufaboron. Dicket nem történeteinek akciódús volta vagy a cselekményszövés fondorlatossága miatt kedvelem, nem is holmi hatalmas űrhajók és kitalált ismeretlen fajok miatt – ezekkel ugyanis nem nagyon futhatunk össze ezekben a regényekben vagy csak épphogy jelzés szintjén vannak jelen valamelyik könyvében. Annál könnyebben találkozhatunk viszont valami nagyszerű ötlettel (nem ritkán akár rengeteg nagyszerű ötlettel is), ami köré lebilincselő, szórakoztató és érthető stílusban alkot mesét az író, s egyáltalán nem érdekes, hogy tulajdonképpen nem is történik a regényben semmi különös és fordulatokban sem éppen gazdag a sztori. „Csupán” csak bemutatásra kerül egy izgalmas jövőkép, egy hangulat, ami könnyedén magával ragadja a képzeletet; szerintem ilyen regény az Időugrás a Marson is. A Dicket kedvelők előbb-utóbb úgyis maguktól elolvassák, aki még nem próbálkozott vele, én annak is csak ajánlani tudom.

Nem sok helyen írnak ismertetőt erről a könyvről (bár akad azért rá példa), ezért úgy gondoltam, hogy a mindössze két darab borító ellenére is írok ide pár sort azok számára, akik nem nagyon tudják, hogy mire számítsanak Az utolsó istenek kapcsán. Ez egy inkább fantasy, mint sci-fi regény, leginkább az idei első bejegyzésben felmagasztalt francia „baromsághoz” tudnám hasonlítani, csak gyengébb kivitelben előadva (+ nyomokban A fény urához hasonló elemeket fedezhetünk fel benne). Nos, míg A psziborogok álmait szigorúan pozitív értelemben titulálom „baromságnak”, addig erről a regényről sajnos kénytelen vagyok negatív értelemben is szólni: erősen középszerű könyv, ami azt jelenti, hogy egyes helyeken kifejezetten unalmas, míg máshol enyhén szórakoztató és mókás, azonban sehol sem kifejezetten erős. A történet arról szól, hogy a távoli jövőben az emberiség nagyjából kipusztul 32 férfi és nő kivételével, akik egy gép segítségével halhatatlanok maradnak, s a Föld újbóli benépesedése után belőlük lesznek a világ istenei. A bibi csak ott van, hogy a faj majdnem-pusztulása és ismételt erőre kapása között elröppenő évszázadok/évezredek alatt az istenek szépen lassan meghibbannak, perverz, marakodó szemétládákká válnak, akik lépten-nyomon a másik életére törnek, illetve a középkori állapotokban élő népet sanyargatják. Az istenek hatalmi harcába („csak egy maradhat”) csöppen bele a sors akaratának köszönhetően Balthis, a tizennégy éves (enyhén koraérett) kislány, s veszi kezdetét egy őrült kaland, amibe társául szegődik egy nagyképű lovag és egy szemfényvesztő mágus is. Könnyed olvasmány gyanánt ajánlanám mindazok számára, aki úgy vannak vele, hogy mindegy, mit olvasnak, csak ne a Gyűrűvilág legyen az :)