Tudományos - fantasztikus regények borítói

Azt kérdezi, mit rühellek a legjobban az Istencsászárban? Úgy érti, a Férgen kívül? Hát jól figyeljen rám: azokat a nyomorult próbáit. Próba reggel, próba este - másból sem áll ki a vén paszuly, mint ezekből a próbákból. Erről jut eszembe! Tudta, hogy volt egyszer egy rockzenekara? Nem? Ezen nem csodálkozom, egyszer sem léptek fel élőben, mert feszt csak próbáltak. Leto belépett a terembe, utána rákezdett, hogy “mikrofonpróba 1-2-3, mikrofonpróba 1-2-3”, azután ez ment perceken keresztül, utána aztán - na, hármat lehet találni - próba órákon át. A zenekar tagjai - három Halszólító leány - bármennyire is szerettek volna végre fellépni, egy szóval se mertek szólni az öregnek. Nevetséges volt az egész. Pár számuk címére azért még így is emlékszem (sajnos túlzottan is tökéletes a memóriám), úgy mint Próba cseresznye, A puding próbája meg a Próbafülke. (Moneo rendszerezett nyavajgásaiból)

Siona előtt is léteztek összeesküvők, akik többször is megpróbáltak az Istencsászár életére törni - rengeteg ilyen kísérletről találhatunk feljegyzéseket. Legendának tartják, de vélhetőleg van némi igazság alapja annak is, hogy a lázadóknak már korábban is szándékukban állt vízzel elpusztítani a nagyurat. Az ötlet akkor foganhatott meg bennük, amikor tudomást szereztek arról, hogy egy Sareer-i titkos raktár mélyén megszámlálhatatlan mennyiségben állnak rendelkezésre ősöregnek tűnő, de azért még mindig ép biciklis kulacsok. Azt ugyan senki sem tudta, hogyan kerülhettek a Dűnére évezredekkel korábban biciklis kulacsok (na jó, egyedül talán az összes ős emlékével rendelkező Istencsászár, ő nyilván tisztában volt az eredetükkel), de ilyen ártalmatlannak látszó használati tárgyak bevetése akkor is használható ötletnek tűnt. Szerveztek hát egy tíz fős különítményt, akiknek kiosztották a feladatot, hogy szerezzék meg a rakományt, ha kell, az életük árán is. Ezzel azonban vége is szakad a történetnek, egy forrás sem említi meg, hogy mi lett az összeesküvők sorsa - Leto életben maradt, szóval kétségtelennek tűnik, hogy ráfizettek a sündörgésre. Az mindenesetre biztos, hogy a kulacsok azóta sem kerültek elő. (Fülszöveg Az elveszett kulacsok nyomában - mítosz vagy valóság? című könyvhöz)

81. Számítsa ki! Ha II. Letót egy év alatt három ghola akarta meggyilkolni, akkor hányadik Letót akarja tíz év alatt tizenkét ghola meggyilkolni? (Szöveges feladat a Mentát Képző Ált. Isk. alap kurzusának matematika tankönyvéből)

Nos, a következő sztori valahogy úgy szól, hogy az adóhatóság vagyonosodási vizsgálatot indított a 65. számú Duncan Idaho ghola ellen, amidőn besúgók révén szembesültek a ténnyel, hogy a manus egy valag pénzen csücsül. Még jó, hogy furdalta az oldalukat a kíváncsiság, mégis honnan szedte meg magát a csíra, amikor még alig tíz napja sunnyogott elő az Axlotl tartályából? Itt következik a csavar, ugyanis hamar napvilágot látott, hogy egy nagyszabású fogadási stikliről van szó. A történetírás egészen a vizsgálatig lezárultáig úgy gondolta, hogy az Istencsászár a gholák elpusztítására azok erkölcsi okokból történő fellázadása miatti kényszerült, ám egyszerre kiderült, hogy az éppen aktuális ghola annak függvényében írta alá a halálos ítéletét - kvázi magát a mindenható Istencsászárt manipulálva ezzel -, hogy a nagyobb fogadó irodák éppen milyen oddszot ajánlottak a halála esetén. Az elején egyegésznégy-egyegészhat körül mozgott az átlag, akkor némi alaptőkével megszedte magát, utána - amikor az fizetett jobban - strómanok révén fogadott rá, hogy életben marad pár évig, így amikor megint fölment a halála esetén fizetendő összeg, feltette a maradék pénzét a végzetére és felkúrta a Féreg agyát - egyszóval egészen brilliánsan eltaktikázgatott pár száz évig. A következő másolatának mindig hátrahagyott egy riduli kristályt az instrukciókkal meg az egyre gyarapodó bankszámla hozzáférhetőségének módjával. Mire a hatóság lefülelte, valami ötven kvadtrillióbilliómillió szolári zsetont tett felére a szűkösebb időkre. Persze felmerül a kérdés, hogy az Istencsászár miért hagyta magát manipulálni, hiszen feltételezhetően végig tudta, mire megy ki a játék - ha valaki, hát ő aztán mindenről tudott, ezt azért bátran kijelenthetjük. A válasz roppant egyszerű, már-már prózai. Idézzük: “Tudják, háromezer év alatt kibaszottul elunja ám magát az ember, ezért hajlamos szemet hunyni bármi felett, ami egy kis színt visz egyformán vánszorgó napjaiba.” Nem semmi a fickó, nem igaz? (Az Arany Ösvény mentén: csemegék és finomságok az uralkodó háza tájáról)

Lawrence Sutin a Philip K. Dick életútját és írói pályafutását taglaló munkájában (csak a rend kedvéért, a mű címe: Isteni inváziók; talán még mostanában is 400 forint körül dobálják az ember után a sosem olvasott, vattaúj példányokat) egy képzeletbeli tízes skálán hetesnek értékeli Az utolsó szimulákrum-ot - magam is osztom az úriember véleményét, azzal a különbséggel, hogy én a magyar iskolapadokat koptattam valamivel több, mint 20 évig, így a részemről maradnék inkább az "erős közepes" kifejezésnél. Nem célom a regény lealacsonyítása, mert nem rossz a könyv, sőt: abban, hogy csak közepesnek érzem, szerintem az is jócskán közrejátszik, hogy magyarul csak alig pár éve jelent meg, így PKD olvasótábora (személyemet is beleértve) már réges-rég átrághatta (és remélhetőleg át is rágta) magát az összes jelentősebb Dick-klasszikuson, amikhez képest a Szimulákrum "csak" egy jó ötleteket felvonultató elődnek tűnik, benne az író tárházát fémjelző, "korábbról" megismert elemekkel (a "korábbról" viszonylagos volta miatt került idézőjelek közé, ugyanis hibába olvashattuk mi magyarok később, az eredeti regény 1963-ban jelent meg, előfutára volt tehát még nem egy, a Szimulákrumnál sikerültebb és a rajongók által is elismertebb történetnek). Ha van erőssége a regénynek, az szerintem a szorongásokkal átitatott atmoszférája (többek között ezért is szeretem Dick könyveit), bár nekem a "paleofuturisztikus" környezetben játszódó regények egyébként is alapból tetszenek - gondolok itt pl. arra, hogy a könyvben szereplő jövőben még mindig virágzik a Szovjetunió, a népek pedig odaadó (hogy ne mondjam: birka) rajongással imádnak-bálványoznak egy Jackie Kennedyre hajazó fiatal és gyönyörű first ladyt.

A történet évekkel a Harmadik Világháború után játszódik, méghozzá az USEÁ-ban (a betűkombináció az USA + Németország államszövetséget takarja), amely érezhetően egy erősen disztópikus ország, de első blikkre legalábbis szar hely: míg egyik oldalról az emberek (akik többsége ún. Bé besorolású - igen, bé mint az előbb említett birka) életét a korrupt és képmutató kormány irányítja, amely államrendőrséggel, hazugságokkal és parasztvakítással tartja kezében a társadalmat (ez utóbbiak - mármint a parasztvakítások - kamu mivoltával csak a beavatott kevesek, az ún. Gé besorolásúak vannak tisztában), addig a satu másik pofája felől néhány nagyvállalat kényszeríti rá a kétes minőségű termékeit (és ezekkel együtt a kéretlen reklámjait) a lakótelepi tömbökben összezsúfolódott szegény párákra. A sztori indulásakor ráadásul még egy olyan törvény is érvénybe lép, amely megfosztja az állampolgárokat attól az lehetőségtől, hogy agyturkász segítségével szabadulhassanak meg félelmeiktől, bizonytalanságaiktól, szorongásuktól, kényszer képzeteiktől és üldözési mániájuktól (PKD-olvasóknak bizonyára ismerős tünetek ezek) - maradnak tehát az antidepresszánsok (egy nagynevű német konszern termékei), netán némely kormányellenes, fanatizált, utcán masírozó szervezet ölelő karjai, esetleg az önkéntes száműzetés a Marsra, csak oda, a soha-vissza-nem-látásra. A kibontakozó történet egy sci-fibe oltott, összeesküvésekkel és összeesküvés elméletekkel tarkított politikai krimi, amelyben az író több szálon futó cselekménnyel operál; ez egyesek számára zavaró lehet, de a szálak itt-ott azért metszik egymást, egyébként meg így a társadalom több rétegének mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Összegzésképpen annyit még, hogy akinek az ismertebb Dick regényektől leesett az álla, szerintem most ne aggódjon, nevezett testrésze ez esetben több, mint valószínű, hogy a helyén fog maradni. Na, röviden ennyit gondoltam ismertető gyanánt. A kormányzat és a nagyvállalatok között kibontakozó hatalmi leszámolások zűrzavarában elcsaklizott von Lessinger-időgépemmel átugrottam két-három alternatív idősíkra, hogy megnézzem, létezik-e olyan jövő, ahol sikerült valami értelmeset is közölnöm az olvasóimmal, de akárhogy változtattam a kiindulási peremfeltételeket, bármiképp trükköztem a változókkal, mindenkor/mindenhol csak ugyanaz a zagyva blabla jelent meg a Tufabor hasábjain, mindössze más posztolási dátummal. Kommentárt egy esetben sem kaptam, de ahhoz, hogy ezt megjósoljam mondjuk kár volt az időgéppel bajlódnom ;) Príma borítókkal adták ki, tényleg.

Amint arról korábban bizonyára már megemlékeztem, ifjúkorom egyik igen kedvelt sci-fi irányzata a kiberpunk stílus volt. A polcomon még ma is ott a helye William Gibson Sprawl-trilógiájának, amiket olvastam is (a Számlálót vagy a Mona Lisát betegen, ágyban fekve olvastam, ez most, pötyögtetés közben ugrott be, igaz, hogy melyiket a kettő közül, az már a múlt ködébe vész), tetszettek is, de a Valhallánál megjelent regényei után már nem nagyon olvastam több Gibsont - a Virtuálfény és az Izzó króm még beleestek a szórásba, de azóta sötétben tartottam magamat Gibson munkásságát illetően. A szerző 2014-es év végén megjelent új műve, A periféria azután ismét a szerzőre irányította a figyelmemet (ami egyébként sokban volt köszönhető az Agave gondozásában megjelenő könyveknél már megszokott, igazán igényes fedlapnak), és mivel a munkamenet úgy hozta, hogy mostanában sokat utazgatunk az országban, így a hátsó ülés nyújtotta nyugalom lehetőséget kihasználva pár forduló alatt le is nyomtam a regényt. A szerző igen hihető jövőképet tár elénk, méghozzá rögtön két idősíkon is, a kettő között eltelt évtizedeket a számítástechnika eszközeivel hidalva át - mondjuk képzeljük el úgy, mintha a komputer játék, amit otthon nyomunk, ténylegesen a múltba vagy a jövőbe vinne (legalábbis egy alternatív idősíkon, hiszen azzal, hogy felvettük a kapcsolatot, szükségszerűen megváltoztatjuk a kontinuumot - vagy valami hasonló), a kapcsolat kétirányú, az idő mindkét fél számára egyforma ütemben telik, s bár az anyag nem vihető egyik oldalról a másikra, az információ és a tudat azonban igen. Egyfajta időutazásban lehet tehát része annak, aki a regényt a kezébe veszi, egy olyan időutazásban, ami egy közelebbi és egy távolabbi jövőbe vezet egyszerre; mindkettő meglehetősen sötét, de legalábbis sivár - a közelebbi idősíkon ugyan még megvan a Föld populációjának nagy része, de a távolabbi jövőben - köszönhetően az emberi faj (jelenleg is folytatott) áldásos tevékenységének - az élőlények jelentős hányada már kipusztult (Gibson ironikus módon "Főnyereménynek" nevezi azt, a bolygó életében bekövetkezett töréspontot, amikor minden visszafordíthatatlanul elb*szódott), a megmaradt - legfőképp gazdag és befolyásos - kevesek pedig sokszor már nem is személyesen, hanem biztos fedezékből, irányítható robotok, ún. perifériák által érintkeznek egymással, az életük lebonyolítását pedig mesterséges intelligenciákra és nanorobotokra bízzák; hiába a tudományos-technikai fejlettség elkápráztatóan magas foka, az egészből egyfajta dögunalmas rezervátum fíling árad, amit csak néhanap dob fel egy kis gyilkosság, politikai játszma, ingatlan panama vagy éppen a múlttal való kapcsolatfelvétel és a mások életével való machináció. A közelebbi jövő se tűnik szebbnek: az egyszeri ember pár multicég karmai között senyved, a pénzpiac ingatag, mivel a jövőből befolyásolható, akinek van suskája, az vagy drogpénzből csippentett le valamicskét vagy korrupt politikus, az állam "nemzetbiztonság" címszóval megfigyelés alatt tartja a lakosságot, az égbolton megfigyelő drónok cikáznak, és a háborúkból sem volt még elég, sőt, a katonák még tökéletesebbek, mint valaha. Az is igaz, hogy a sarki nyomdában akkor nyomtatnak neked valódi, lenyomozhatatlan telefont a spanok, amikor csak akarod, de a kilátás akkor is inkább depresszív, mint felvidító - mindezek ellenére, meglepő módon, a szerző a regény cselekményét az utolsó pár fejezetben, epilógusban pozitív irányba kezdi terelgeti (az én értelmezésemben: jobb, ha észbe kaptok emberek mielőtt még tényleg így nem járunk), de nem kezdek el spoilerkedni, akit érdekel Gibson munkássága, úgyis elolvassa. Igényes, komoly irodalom - én ugyan kissé nehezen rázódtam bele az olvasásába, de azért a közepe felé sikerült elkapnom a fonalat és ráéreznem az ízére. Keserű volt, mint egy jó tonic, habár mire lement, kiderült, hogy mégis inkább valami édesebbre vágytam volna :) A guglis keresés sajnos nem sok borítót eredményezett, viszont annál több Gibson-gitáros fotót. Egy Firebirdöt azért szívesen elfogadnék.

Egy évszámmal közelebbről ugyan nem pontosított, de érezhetően nem túl távoli jövőben járunk - amely többé-kevésbé már meg is valósult a számunkra, de legalábbis nagyon könnyen elképzelhető. Az utakon elektromos autók száguldoznak (jó, oké, a többségnek csak Elektrotrabant bakelitautóra futja, de mégis), a sivatagok területén mezőgazdasági termelés folyik (biztosan nem teljes területen, de ami késik, az nem múlik), a kikapcsolódásra vágyók jakuzziban élvezkedhetnek (én ezt a 80’-as években biztos sci-finek tartottam volna, ha egyáltalán tudtam volna, hogy mi az a pezsgőfürdő - de szerintem lehettek ezzel így páran a Keleti blokkban), van videohívás és okosóra (ilyesmivel már Dick Tracy is büszkélkedhetett, mára pedig ténylegesen szárnyait bontogatja a technológia), elmekondicionálás és agykontroll - ja, és már a földönkívüliek is a sárgolyónkon dekkolnak, kifinomult eszközökkel tanulmányozva fajunkat (állítólag...). A körítés ugyan lehetőséget teremt arra, hogy egy tudományos-fantasztikus regényekkel foglalkozó blogban ismertető jelenhessen meg a könyvről, de az igazság az, hogy a Kísértések á-tól cettig sztorija nem erre az elképzelt jövőre, nem is az idegen lényekre van kihegyezve, hanem sokkal inkább az emberek belső világára, s ebben a tekintetben a téma már nem is annyira sci-fi. A szerző ugyanis a "mindenható" földönkívülieken keresztül kísértéseknek, csábításoknak veti alá a főszereplőket (csak a rend kedvéért: négy van belőlük, egy férj a feleségével, egy diáklány és egy idősödő intellektuell, akik valamennyien a Prágai Vízművek intézményéhez köthetők ilyen-olyan módon), s azután 300 oldalon keresztül bolyong az emberi lélek bugyraiban, meglátásom szerint nem kimondottan mélyenszántóan, de legalább nem is vész el filozófiai agyszüleményekben. A regény által felvetett kérdések tehát nem annyira tudományos-fantasztikus jellegűek, mint inkább általánosak, a hétköznapi embert is érintőek és érdeklőek, például: milyen cselekedeteket képes egy ember megtenni azért, hogy a vágyait, álmait beteljesülésni láthassa, meddig hajlandó elmenni azért, hogy az áhított férfit/nőt/állást/pénzösszeget a magáénak tudhassa, kiben hol húzódik meg az emberi tartás és a szolgalelkűség határa, a mézesmadzag vagy az erőszak bizonyul-e hatásosabb fegyvernek a csábítók kezében, hogy rávegyék a kísérleti nyulat, adja el magát? Szóval ilyen, és ezekhez hasonló felvetésekre számítson az, aki a kezébe veszi ezt az 1982-ben papírra vetett, itthon 1987-ben megjelent kötetet. Volt már nagyobb olvasmányélményem is, ám szerencsére nem kellett anno dacumál túl mélyre süllyednem, amikor engedtem a kísértésnek, hogy a polcomra tehessem ezt regényt - asszem, fizettem érte vagy 200 forintot. Ennyi még éppen belefért :)

Ha akad olyan, a tudományos-fantasztikum iránt egyébként érdeklődő olvasó, aki még nem találkozott a Metró 2033 című regénnyel, az vagy csukott szemmel járkált eddig a könyvesboltokban vagy nem olvas az interneten könyvekkel foglalkozó oldalakat (pl. a Tufabor 2012-es bejegyzése fölött is elsiklott) vagy nem hardkór komputer-játékos – szóval én nem is értem...könnyen lehet, hogy egy másik bolygóról szalajtották :) Mindenki más azóta talán már el is olvasta a sci-fi paletta eme üde színfoltját és annak (szerintem valamivel kevésbé sikerült) folytatását, s talán olyat is találni közöttük, akinek tetszett annyira ez a metró alagutakba száműzött poszt-apokaliptikus világ, hogy az azóta egyre csak bővülő „Metró 2033-univerzum” további példányaival is próbát tegyen – példának okáért Andrej Gyjakov regényével, amely A fény felé címet viseli. A szerző a könyv cselekményét Szentpétervárra helyezi, ahol – akárcsak Moszkvában – a többnyire a metró alagút rendszerébe szorult le a kevés számú túlélő, illetve azok leszármazottai (ha jól vettem ki, a világégés után harmincegynéhány évvel járunk). Azért írom, hogy többnyire, mivel úgy néz ki, hogy a felszínen is akadnak túlélők, pontosabban a város kikötőjében, ahonnan rejtélyes fénycsóva tör az ég felé. Mint az éjjeli lepkét a lámpafény, úgy vonzza ez a reménnyel kecsegtető reflektor az alagutakban rekedteket, így némi huzavonát és alkudozást követően válogatott fenegyerekekből, akarom mondani sztalkerekből álló kommandót indítanak a dokkok irányába – ahová kizárólag a félelmetes veszélyeket rejtő felszínen keresztül vezet út. A csapat egyetlen kakukktojása a főszereplő fiúcska, Gleb, de azért őt sem kell félteni, a regény végére ő is elég jól beletanul az öldöklésbe. Hát igen, sajnos nem sok egyébről szól ez a könyv, mint mondjuk az Aliens – A Bolygó neve: Halál; van egy csapat kemény legény + 1 csaj, akik állig felfegyverkezve - nagyjából 1 halott/fejezet veszteséggel sújtva - vágnak utat maguknak a cél felé, miközben igyekezetüket puskaropogás, gránát robbanás és Geiger-Müller számláló kattogás zaja kíséri. Bár a fejezetek elején rendszerint kapunk pár bekezdésnyi bölcselkedést és filozofálást az emberi természetről (hiszen a poszt-apokaliptikus történetek lényegében az emberi természet kérdései körül forognak: hogyan aljasodhatott le odáig a fajtánk, hogy kis híján elpusztítsa a bolygót és annak élővilágát? Fennmarad-e a civilizáció vagy ösztönállati sorba süllyed a faj? Civilizált volt-e egyáltalán, ha ekkora katasztrófa bekövetkezhetett? Miben reménykedjenek, miben higgyenek a hátramaradottak? És még sorolhatnánk.), valamint környezeti leírások és az ilyen sokszínű csapatoktól megszokott, egymást ugrató, zrikáló párbeszédek, ki-ki meccsek színesítik a képet, azért ezek szerintem édeskevesek ahhoz, hogy többre érdemesítsék a könyvet egy olyan középszerű kalandregénynél, amelyben kötelező a gázálarc viselete – valahogy pont az a homályos történetekkel, legendákkal, izgalmas helyekkel megteremtett atmoszféra, az a többlet, plusz hiányzik az egészből, ami az eredeti Metrót olyan élvezhető regénnyé tette, s ami azt kiemelte a lövöldözős-üldözős-menekülős kalandregények sorából. Ha van olyan, aki fejébe vette, hogy gyűjti a metrós könyveket, az persze vegye meg, olvassa el, nem rossz meg ilyesmi, csak éppen nincs is benne semmi extra. Én azonban pont emiatt nem feltétlenül ajánlom – magamból kiindulva talán mások sem fognak hanyatt esni tőle.