Kissé viszolyogva vettem kezembe ezt a könyvet...szovjet sci-fi meg minden, valahogy nem volt bizodalmam a dologban, fenntartásaim, előítéleteim voltak vele szemben. Utólag belegondolva igazán nem értem magamat és fogalmam sincs, hogy miért éreztem így, tekintve, hogy az elmúlt évek során relative sok szovjet/orosz regényt olvastam és szinte kivétel nélkül tetszett mindegyik, kezdve Dosztojevkszij és Szolzsenyicin alkotásaival, folytatva Akszjonovval, Bulgakovval és Ajtmatovval, csak hogy párat említsek, meg persze még ott vannak a Sztrugackij fivérek is (hehe, ez úgy hangzott, mintha olyan rengeteg orosz irodalmat olvastam volna, pedig hát...). Vagy ott volt Zamjatyintól a Mi, amit a Tufaborban is bemutattam és kifejezetten minőségi cuccos volt. Egy szó mint száz, a szovjet szerzőpáros Dirac-tenger című regénye jó, és bár nem olvastam a Kossuth Könyvkiadó tufa sorozatának összes kötetét, csak a 2/3 részét, ám meg merem kockáztatni, hogy a sorozat legjobb regénye, de legalábbis a legjobb háromban benne van. A regény az elején komoly, aztán egy könnyedebb stílusba vált, majd a vége felé ismét bekomolyít, néhol már “szépirodalmi” igényességű lesz a szöveg. A regény egyébként egy tudományos intézet alkalmazottairól és egy izgalmas felfedezésről vagy ha kissé messzebbről nézzük a történetet, akkor a tudományról, a fejlődésről szól, de mivel az intézet munkatársai egyénekből állnak, ezért a személyes történeteket és a morális kérdéseket is elénk tárják az írók (Asimov hasonló környezetben játszódó regényeihez hasonlítanám). A könyv második felében olvasható “hallucinációkat” pedig nagyon hatásosnak és ötletesnek tartottam, tulajdonképpen ennél a pontnál tetszett meg igazán a történet. Na, amiket most leírtam, abból valószínűleg senki sem tudja meg, hogy miről szól a könyv, de talán annyi kiderült, hogy (szerintem) érdemes elolvasni. Soha rosszabb szovjet/sci-fi könyvet.
kommentek