Atlantisz neve számomra réges-régen egybeforrt a kalandor régészprofesszor, Indiana Jones nevével, mivel az 1992-ben kiadott, szerintem már megjelenése napján klasszikusnak számító Lucasarts kalandjátékot már számtalanszor végignyomtam és még a mai napig előveszem, ha ínséges idők köszöntenek rám jó játékok terén. A Beljajev regényében ábrázolt elsüllyedt földrész aranytól és bronztól csillogó pompája, a Napistent imádó tömegek, az áldozatokat bemutató népbutító papok, a szolgák és rabszolgák garmadáit elnyomó királyság a közép- és dél-amerikai indián kultúrákat idézi fel bennem. A regényben Atlantisznak az általa elképzel utolsó óráit eleveníti meg a szerző, nem gyengén romantikus, ifjúsági regényekbe illő köntösbe bújtatva a sztorit. Mit értek ez alatt? Hát például azt, hogy a király tanácsadójának a fia szerelmes lesz egy rabszolgalányba, ezért felkelést szervez a trón ellen, továbbá egy rabszolga is beleesik a király lányába, akit viszont politikai házasságba kívánnak beleűzni, természetesen akarata ellenére. Ez már éppen eléggé sziruposan hangzik, nemde? :D No de ez már csak így megy a fiatalokat megcélzó mesékben: a tehetséges, szép és nemeslelkű emberek valahogy mindig szegénynek születnek, a tehetősek pedig a hatalomtól elvakított, gonosz bestiákká válnak - amelyik pedig nem, az átáll a szegények oldalára és felkelést szít...a történet vége persze kizárja a további romantikát: a szereplők szó szerint eltűnnek a süllyesztőben (gondolom ezzel nem árultam el nagy dolgot, elég, ha a térképre néztek :)). Hááát, nekem okkult nácikkal valahogy jobban tetszett Atlantisz meséje :D