Manapság nem ritka az olyan számítógépes játék, ami annyira részletesen kidolgozott háttér történetet és cselekményt tartalmaz, hogy az megfilmesítésért és/vagy “megregényesítésért” kiált. A gamerek fórumokon tárgyalják ki a kérdéses részeket, spekulálnak az elvarratlan szálakon, az intenzív játékélmény beindítja a fantáziát, megszületnek az első fan fiction-ök, azután (ha elegendő profitot látnak benne), lecsapnak a film stúdiók vagy a kiadó felkér egy hivatásos regény írót, hogy dobjon össze valamit a rajongók számára. A Bioshock pontosan egy ilyen játék volt, 2007 hatalmas dobása, ami játékosok millióit szögezte a képernyők elé - köztük jómagamat is. A készítők az 1960-as évbe, egy víz alatt épült bámulatos metropoliszba kalauzoltak el bennünket, egy precízen kidolgozott világba, ahol az őrült lövöldözés és a speciális képességek használata mellett rengeteg információt is megtudhattunk Rapture (így hívták a várost) múltjáról, erről a grandiózus vállalkozásról, mellyel egy Andrew Ryan nevű mágnás próbálta a földi paradicsomot megteremteni (nem árulok el nagy titkot, ha leírom: kudarcot vallott - ezért került az esztelen gyilkolás is képbe). Aki figyelmesen közlekedett a nagyváros labirintusaiban, elolvasta a feliratokat, plakátokat, meghallgatta a város életét befolyásoló személyeket vagy az általuk rögzített hangfelvételeket, elég pontos képet alkothatott arról, hogy milyen folyamatok juttatták Rapuret a szakadék szélére, mi történt az ‘50-es években, ami miatt káoszba fordult a kezdetben fennálló rend. Ehhez persze nem ártott kenni-vágni az angol nyelvet, meg aztán a puzzle-szerű információ morzsákat is sorrendbe kellett tenni. Erre vállalkozott helyettünk John Shirley, a neves sci-fi szerző, aki nagy gonddal megszerkesztette és regénybe foglalta a játék kezdete előtti időszak eseményeit: tolla nyomán megszületett Rapture történelem könyve. Ez a történelem könyv jelleg persze rá is nyomja a bélyegét a műre: nincs igazán főszereplője (habár vannak, akikkel többször foglalkozik, mint másokkal; ilyen például Bill McDonagh), kifejezetten egyedi stílusúnak sem mondanám, inkább amolyan krónikának tekinthető. Azt hiszem, hogy ez tipikusan olyan könyv, amit a játék szerelmesei fognak csak elolvasni, bár egyébként is fogyasztható; nem kell persze szépirodalmi igényességre számítani, de pl. az A. D. Foster-féle Alien forgatókönyv adaptációknál színvonalasabb a könyv. Nem a fordítás hibája, de kicsit fura, hogy amíg a helyszínek és cégek elnevezései megmaradnak eredeti angol nyelven, ahogyan a játékból is megismerhettük őket, addig a többi kifejezést természetesen lefordították anyanyelvünkre és sajnos a többségük elég gyökérül hangzik (pl. Little Sister - Hugica, Big Daddy - Óriás Papi, Spider Splicer - Pók smekker). Mondjuk efölött szerintem szemet lehet hunyni, a fanok úgyis tudni fogják, miről van szó, mást meg úgyse érdekel :)