Mint az ismeretes, hiszen sokszor, sok helyen - bár nem feltétlenül a jelen bejegyzés tárgyához kapcsolódó kontextusban - hangoztatták már a téma szaktekintélyei: az előjátékra sosem árt kellő hangsúlyt fektetni, hiszen így sokkal élvezetesebbé tehetjük az azt következő eseményeket. Mindenesetre könyvek, filmek és számítógépes játékok esetében sem ritka, hogy utólag írjanak előzményeket egy-egy sikeres, jelentős érdeklődésre számot tartó történethez - a sci-fi regényeknél maradva gondoljunk például a Dűne-univerzumra vagy a Star Wars-ciklusra, melyeknek számos előzménye született. Isaac Asimov nem hagyta fan-fiction gyártó lelkes amatőrökre ezt a munkát, és még életében nekilátott fő művének, az Alapítvány-univerzumnak a kiterjesztéséhez, s ami azt illeti, ezt nem is csak az idő síkján tette meg: sorra születő regényeiben szép lassan a Birodalom-, és Robotok-sorozatokkal is egybefonta az Alapítvány-univerzumot - már amennyiben jól értesültem; jómagam nem olvastam még Asimov összes regényét. Nos, visszaemlékezve az Alapítványra úgy rémik, hogy abban a Galaktikus Birodalom megmentője, Hari Seldon már egy ideje halott, s csak mint a múlt jószándékú kísértete jelenik meg a szereplők előtt, amikor a történelem egy-egy - a pszichohistória által sarkalatosnak ítélt - fordulóponthoz közeledik. Az Előjáték az Alapítványhoz című regényben viszont (amely regény egyébként a szintén előzmény-könyvet, Az Alapítvány előtt című művet követi időrendben) Seldon még hús-vér ember, és mit ne mondjak, szegény rohadtul szenved, hogy valami épkézláb formába öntse végre a pszichohistória általa megálmodott, kibontakozófélben lévő tudományát. A munkáját tanszéki ügyek, politikai machinációk, merényletek, szabotázsok, kényelmetlen döntéskényszerek, személyes tragédiák, lelkiismereti dilemmák, az öregedés és az általános hanyatlás elleni küzdelmek nehezítik, amelyek azonban így vagy úgy egyre közelebb juttatják a szűk családi körével együtt remek kis csapatot alkotó matematikust a működőképes összefüggések kidolgozásához, összességében tehát az Alapítvány létrehozásához. A kötet öt lazán illeszkedő fejezetet tartalmaz, amelyek között időben egy-egy évtized telik el; a homályba vesző közökben lezajlott eseményeket az olvasó fantáziájára bízza a szerző - akad, aki ezt a lehetőséget ki is használta: az első és a második fejezet közötti tíz éves hézagba például (az első történetben Hari még csak gondtalan matematikus prof, a másodikban pedig már ő az Eto Demerzelt, alias R. Daneel Oliwavot váltó első miniszter) Gregory Benford még simán beillesztette A Második Alapítvány trilógia nyitó kötetét, Az Alapítvány félelmét. Nos, tekintettel arra, hogy ez egy előzmény-könyv, igazából inkább azoknak ajánlom, akik már olvasták az Alapítványt és tetszett is nekik - a többieknek viszont a Csendes Dont propagálom; most végeztem a 4. kötettel és oda meg vissza vagyok tőle, bár véleményem szerint csóró Grigorijt a regény végén túlzottan is megszívatja az élet. Bocs a spoilerért :)
kommentek