Nocsak, mi ez itt? Azt írja: Kraken. China Miéville regénye - akkor minden bizonnyal érdemes elolvasni. Csápok vannak a borítón - tehát muszáj elolvasni! Így okoskodtam, miközben a nagy karácsonyi feladat (= vegyél magadnak valami jó könyvet, tedd a fa alá, azután lepődj meg, hogy milyen szép ajándékot kaptál) teljesítésén fáradozva ráleltem erre a kötetre. Végigkajtattam ugyan az egész könyvesboltot keresztben-hosszában, de végül csak azon vettem észre magamat, hogy bumerángként mindig ehhez a bizonyos könyvhöz térek vissza, úgyhogy közel egy óra vívódás után el is dőlt az ajándék kérdése (további dobogós helyezettek: Lőrinczy Judit: Ingókövek, Edgar Allan Poe legjobb elbeszélései… na majd legközelebb!) (És ez ugye tavaly volt...basszus, megint elröpült egy év!). Persze most sem kellett csalódnom a brit szerző fantáziájában és annak tálalásában, habár ezúttal nem a sci-fi, hanem az ún. városi fantasy terepén csillogtatta meg tehetségét, amely műfaj nem mondom, hogy távol áll tőlem, csak könyvben még nemigen olvastam ilyesmit (képregény formátumban viszont annál többet - ami azt illeti, a Krakent is könnyen el tudom képzelni mondjuk egy tizenkét kötetes mini-sorozatba átültetve). A Kraken alapfelállása azért már ismerősnek tűnhet a Miéville regényein edződött olvasók számára: adva van egy különös város (ezúttal nem Új-Crobuzon vagy Konzulváros, hanem napjaink Londona), ahol a küszöbön topog a Végítélet órája. Az események sűrűjébe véletlenül belecsöppenő kívülálló (ő a Krakenben Billy Harrow névre hallgat) beavatást nyer a város titkaiba, megismeri a mindennapi élet színfala mögött meghúzódó, rejtelmes és (nem) gyengén őrült csoportosulások érdekeit és módszereit, szövetségeseket és ellenségeket szerez magának, miközben szép lassan ráébred, hogy mégis csak illene valahogy megmenteni a lázálmok között kínlódó városlakó tudatlanokat az Armageddontól. Mint az sejthető, ez koránt sem megy annyira könnyedén; a végkifejletig kapunk jó pár csavart, a lapokon megelevenedő cselekmény pörgős, akciódús, természetesen a nagyüzemi varázslás sem marad el, itt-ott nyelvészkedhetünk is egy keveset (már ahol éppen nem káromkodnak a szereplők), egyszóval ezúttal is garantált szórakozásban lehet része annak, aki a Kraken mellett teszi le a voksát. Nekem ugyan akkora élményt nem tudott nyújtani, mint a legelsőként olvasott Perdido pályaudvar, végállomás, de még így is bőven a príma alkotások közé sorolom a könyvet. Szép, vaskos darab, szóval csak óvatosan bánjon vele mindenki, nehogy a polcról magára rántsa a gyerek! Még agyonnyomná szegényt a fantasy irodalom óriása.
kommentek