Ismét az ismeretlen óceánok kalandos vizeire evezek, ahogyan azt pár héttel ezelőtt már megtettem China Miéville Armada című regénye esetében - a steampunk és horror elemekkel átszőtt Avank-idézés helyett azonban ezúttal meg kell hogy elégedjen a kedves olvasó egy jóval szerényebb és kevésbé komplikált kalanddal. A helyszín ismét egy úszó város, amelyet ezúttal nem az emberi akarat, hanem az Atlanti-óceán egyik igen különös és misztikus “szeglete”, a Sargasso-tenger hív életre (a Sargassoval egyébként már találkozhatott az, aki régebbi olvasója a Tufabornak). Röviden arról van szó (és itt segítségül hívom a Wikipédiát), hogy Sargasso-tenger a Föld egyetlen part nélküli tengere, amelyet az óceáni áramlatok összjátéka hozott létre és tart fent, meglehetősen szélcsendes vidék, a felszínét egybefüggő moszaterdő borítja, úgy egyébként pedig előszeretettel tartja fogságában a határain belülre keveredő Kolumbusz Kristófokat meg egyéb tengeri hulladékokat. A következő gondolat fordult meg Alekszandr Beljajev fejében: mi van akkor, ha a hatalmas, nyugodt tenger kellős közepén tucatszám rekedtek meg arra tévedt hajók, melyeket a szélcsend és az áramlatok kénye-kedve egy kupacba hordott össze az évszázadok során? És meg ezzel meg is született az Elveszett hajók szigete, a Sargasso-tengeren veszteglő tengerészeti múzeum, ugyanakkor nagyjából ki is fújt a sztori tudományos-fantasztikus töltete, habár az így kiötlött háttér egzotikus környezetet biztosít egy kis verekedéshez és lövöldözéshez; továbbá szeretnék mindenkit megnyugtatni: természetesen a szerelemtől lángra lobbanó szíveket sem felejtette ki a szerző a történetből. Főhősünk, az ízig-vérig gentleman Mr. Gattling egy csinos fehérnép - Ms Kingman - valamint egy alapvetően sunyi és pénzéhes detektív - Jim Simpkins - társaságában vetődik a szigetre, ahol egy sokszínű kompánia rendezkedett be a túlélésre: hajótöröttek szedett-vedett csapata, akiket egy diktátori hajlamokkal megvert gonosztevő tart rémuralma alatt - ahol pedig diktatúra van, ott előbb-utóbb kitör a forradalom, csak jönnie kell valakinek, aki felkavarja az (ezúttal szó szerint vett) állóvizet. A történet Magyarországon a Robur 12. lapszámában jelent meg, gazdagon illusztrálva. Már csak azért is gondoltam, hogy szentelek az írásműnek egy bejegyzést, hogy azok is megcsodálhassák Zórád Ernő grafikáit, akik még nem találkoztak a magazinnak ezzel a számával (sőt, mint azt majd látni lehet, több orosz kiadványban szintén illusztrálták az Elveszett hajók szigetét). A Robur oldalait fényképezőgéppel kaptam le, majd áteresztettem őket a Fotóbolton, ahol sajnos néhány oldalszéltől meg kellett válnom (mert gondolom, senki sem lett volna kíváncsi a lapszélt leszorító ujjamira vagy a zseblámpámra, amit nehezéknek használtam :)), de szerintem azért egész élvezhetően sikerültek a képek.
kommentek