Tudományos - fantasztikus regények borítói

Bevallom, a magyar irodalommal – úgy a szépirodalommal, mint a fantasztikus vonallal – csak érintőlegesen találkoztam eddigi olvasmányaim során…illetve dehogy, csak akkoriban nem tudtam, hogy magyaroktól olvasok! Bizonyára többen tudják, hogy kikről beszélek, amikor fiatal korom „best seller” íróit kezdem sorolni: John Caldwell, Jeffrey Stone, Wayne Chapman, Raoul Renier és így tovább és így tovább; a Cherubion és a Valhalla Páholy jóvoltából megjelentetett regényeik megtöltötték a könyvesboltok polcait, úgy hogy mi nem győztük venni őket és egy-egy sikerültebb példány kézről-kézre járt a helyi szerepjátékos erők között. Persze akkor még 13-14 évesen nem nagyon esett le, hogy ezek írói álnevek és az sem volt túl feltűnő, ha egy regényíró New White Lake helységet tűntette fel lakhelyének Újfehértó helyett…a végén aztán már magam sem tudtam, hogy ki a magyar és ki a külföldi szerző. Persze jó történtetek voltak ezek és igazán szórakoztatóak is a maguk módján, még ha a forgatókönyvek egyes esetekben túlzottan is hasonlítottak egy tipikus rpg kalandra – de hát akkoriban ebben a fantázia világban éltünk és ez egyáltalán nem volt zavaró. Ennek ellenére – vagy talán pont ezért – aztán elfordultam a magyar íróktól; valami olyasmit gondolhattam, hogy ha már fantasztikus történeteket olvasok, akkor legjobb lesz, ha a műfaj(ok) klasszikusaival ismerkedek meg és csak utána a lelkes amatőrökkel. Aztán egyszer csak kiderült, hogy magyar klasszikusok is léteznek…

Aki kicsit is komolyabban kezd el foglalkozni a science-fiction műfajjal, az előbb-utóbb óhatatlanul összeakad Zsoldos Péter nevével, ha máshol nem, hát az antikváriumok tu-fa szekciójánál, aki néhány másik magyar (Nemere István, Szepes Mária, Csernai Zoltán) mellett biztos minden helyi könyvesnél fellelhető. Velem is így történt, de sokáig nem törődtem vele, mert magyar. Nemrég azonban összeakadtam A feladatból készült három részes filmsorozattal, ami ugyan mai szemmel nézve meg lehetősen idejét múlt (már ami a díszleteket illeti), de pont elég volt ahhoz, hogy kedvet kapjak a regény elolvasásához. Meg kell mondjam, nem bántam meg. Lassú folyású történetről van szó, ami nem is túlzottan meglepő, tekintve, hogy nagyjából teljes egészében egy űrhajón játszódik – talán pont ezért is hasonlít annyira hangulatában a Solarisra vagy Asimov egyik-másik alapítványos írására (ezekről majd a későbbi posztok valamelyikében esik szó...remélem eljutok addig).

Az emberiség egyik távolba kilőtt űrhajója, a Galatea lakott bolygóra bukkan, azonban arra már nincs lehetősége, hogy visszatérjen az örömteli hírrel – egyik nap valami gallyra megy a jármű atomreaktorában és a legénység egy ember híján szépen meg is makkan a baleset következtében. A megmaradt férfi, Gill se húzza már sokáig, a sugárfertőzés rajta is kezd elhatalmasodni, ezért még egy utolsó, kétségbeesett ötlettel áll elő: a hajón található újszerű találmány, a consociator segítségével „átmenti” magát (lényét, tudását, memóriáját) a bolygó kezdetleges őslakóinak egyikébe-másikába, hogy így alakítson legénységet a visszaútra, a feladatra. Nem egyszerű eset, a létrejött másolatok ugyanis Gill-en kívül magukban hordozzák saját személyiségüket, emlékeiket és dilemmáikat is…Agyalós, lelkizős könyv, amiben az emberek jószerivel egyfolytában magukban beszélnek :)

Jut eszembe, beszkenneltem az általam birtokolt példány hátsó borítóját is és megtettem ezt még a régebbi könyvekkel is, már amelyiknek volt értelme. Nézzétek őket vissza, ha már erre jártok!

Különösképpen vonzódom úgy általában az apokalipszissel foglalkozó, továbbá a hidegháború korai éveinek paranoiája által átitatott művekhez vagy az abban az érában játszódó vagy azt a kort (főleg az 50-es és 60-as évekre gondolok) felelevenítő alkotásokhoz, fogalmam sincs, hogy miért, hiszen nem is éltem még akkor és különben sem lehetett egy nagy móka. Dr. Strangelove, Dr. Vérdíj, Hozsánna néked, Lebowitz!, A triffidek napja, Az utolsó ember, Legenda vagyok, Végítélet, Twilight Zone, Jericho, Holtak napja, I have no mouth and I must scream, Fallout, Singularity…felsorolni is lehetetlen azt a rengeteg könyvet, filmet, filmsorozatot vagy éppen számítógépes játékot, ami ezzel a szomorú, de annál érdekfeszítőbb a témával más-más megközelítésből foglalkozik. H-bomba, fertőzés, zombik vagy űrlakók, a végeredmény úgyis ugyanaz: hírmondónk sem marad a Földön. Bár ezt a kérdést úgy tűnik, hogy jó pár évtizede a fantasztikum világába száműzték, azért szerintem sosem aktualitását vesztett erről beszélni…bár el kell ismerni, hogy ezekben a békésnek látszó napokban nem elsősorban a fajtánk kihalásának nyomasztó veszélye foglalkoztatja az embereket, hiszen ebben az alapvetően ellenséges világban sokkal erősebb félelmeket ébreszt az egyén (egzisztenciális, lelki vagy fizikai) pusztulásának veszélye. Míg a Hozsánna néked, Lebowitz! estében már jóval a nukleáris apokalipszist követően kapcsolódunk be a Föld történelmébe, addig A hetedik szint világában a harmadik világháború előtti utolsó, majd az azt követő első pillanatoknak lehetünk tanúi egy katonatiszt naplójának megismerése által.

A könyv szerintem elég jól hozza a hideg háború abszurditását (a lá Dr. Strangelove, habár a film 1964-ben készült, a regény pedig '59-es) és az utópisztikus elemeket: a nagy és szent államba vetett hit által felfegyverzett, név nélküli, csak számmal ellátott katonákat bezárják egy földalatti bunker komplexumba, hogy vívják meg a mindent eldöntő végső csatát: semmi dolguk nincs, csak végignyomkodni az összes gombot a konzolon és kész - már csak örülni kell, hogy az ellenség totálisan megsemmisült. Persze lesznek elpusztult milliárdok is, meg unalmas napok (évek, évtizedek...), melyeket kénytelen-kelletlen a bunkerban kell tölteni, köszönhetően a nukleáris tűznek, meg a felezési időnek, de hát a háború már csak ilyen; a felsőbbrendű és kiválasztott emberek megmaradáshoz muszáj egy kis áldozatot hozni...Aztán természetesen a könyv végére kiderül, hogy semmi sem ilyen szép és jó, mint ahogyan azt a birka türelemre és szófogadásra (át)nevelt polgárok elképzelik. A háború kőkemény szopás, az atomháború pedig: atom szopás!

Eltekintve a gombafelhős, rakétás borítóktól, amiket mindenki elvár egy hasonló témájú könyvtől, itt ismét megjelentek az orosz csoda borítók, amiknek látszólag semmi köze A hetedik szinthez. A magyarázat erre igencsak egyszerű: ezek a borítók regény gyűjteményekhez vagy magazinokhoz tartoznak, amelyekben helyet kapott Mordecai Roshwald műve is. Az író nevére kattintva sem lesztek sokkal okosabbak, a wiki is csak igen vékonyka bejegyzést tartalmaz a szerzőről.

Frederik Pohl-lal kapcsolatban kezdek elfogult lenni, így közvetlenül a negyedik regényének elolvasását követően. Ismét egy jól megírt, szórakoztató könyvvel sikerült eltölteni az időt, ezúttal a Szeged-Szabadka útvonalon, ahol ráadásul a buszsofőr bácsi úgy döntött, hogy hagy még időt az olvasásra és szépen neki hajtott egy vámos bódénak – így „nyerve” számomra plusz két óra időt a szemem rongálására. Akkor mondjuk nem volt annyira vicces, tekintve, hogy lekéstük miatta a szegedi csatlakozást és az állomáson kellett dekkolnunk még egy óra hosszat, de fátylat rá, mindenki hibázhat. Ahhoz képest, hogy a spanyol nyaraláson a busz alkatrészének meghibásodása miatt 15 órára kint rekedtünk egy benzinkút parkolójában Genova mellett, ez nem volt semmi…De térjünk vissza a kötethez! A Dr. Gladiátor címével akkor találkoztam először, amikor megvettem A Venus-üzletet, amelyet Pohl szintén C. M. Kornbluth-al közösen hozott össze, és amelyről már írtam is korábban pár kedves szót.

A mostani regényben egy ahhoz (A Venus-üzlethez) hasonló üzleti/politikai világba nyerhetünk betekintést, ahol a hatalom birtoklásáért folytatott küzdelem kisebb-nagyobb kalandokba és tőzsdei tranzakciókba sodorja a főszereplőket: egy kezdő, ám tehetséges ügyvédet és két ügyfelét, egy csetlő-botló kispolgárt és egy üzleti birodalom örökösnőjét. Nem mintha nem lenne az embereknek épp elég bajuk amúgy is a mindennapok színterén; a polgárok ugyanis vagy a nagyvállalatok számára végeznek rabszolgamunkát cserébe egy kis stekszért és azért, hogy az ún. buborék házakban, nyugodt körülmények között élhessenek vagy mehetnek a lepusztult gettóba, ahol ugyan kvázi szabadok, de teljesen magukra hagyatva, szegényes körülmények között, a bandaháborúk örökös kereszttüzében szenvedhetnek. A cím és a fülszöveg szerintem kissé csalóka; igaz ugyan, hogy a könyvben kisebb, amolyan hangulatteremtő szerepet kap az évente megrendezésre kerülő média látványosság, a Nagy Verseny, egy modern kori gladiátor viadal („kenyeret és cirkuszt a népnek”), de a főszereplők tényleges megpróbáltatásaiban nem nagyon van szerepe, néhány oldaltól eltekintve - úgyhogy nem kell olyan akció dús arénaharcokra és menekülésekre számítani, mint amikkel a Státuscivilizációban találkozhatunk. Mindenképpen olvasásra érdemes könyv, nem mellesleg antikváriumban olcsón beszerezhető. Szerencsére egy profi Boros-Szikszai fedelet kapott, úgyhogy szerintem ezen a téren sem bánja meg az, aki megveszi.

Nem is olyan régen, a Világok harca kapcsán már kiderült, hogy nem annyira gáz dolog száz éves SF regényeket olvasni. A most bemutatásra kerülő Az alagút 1913 táján jelent meg, de szerintem még ma is bőven az olvasható kategórián belül tudhatjuk, annak ellenére, hogy Ignotus, a véres tollú nyugatos publicista kritikája nem sok jóval kecsegtet a derék polgár számára (én azonban kemény vagyok, teszek Ignotusra :D). Az igazsághoz tartozik és egy sci-fi blogban pláne nem árt leszögezni, hogy szinte semmi tudományos fantasztikus elem nincs benne, az egyetlen dolgot kivéve: amiről szól. Egy Mac Allan nevű mérnök elhatározza, hogy megalkotja élete és az emberiség fő művét, azt az atlanti-óceáni alagutat, ami egy csapásra összeköti Észak-Amerikát Európával. És kész, ennyit a fantasztikumról, jöhetnek a megvalósítás megpróbáltatásai, a lázas vonatozások, tőzsdeügyletek és a sztahanovista hősök, akik 24/7 nyomják a melót kezükben fúróval és dinamittal, övükben pedig revolverrel, s persze az árnyoldalak is bemutatást nyernek: sikkasztók és nyerészkedők, katasztrófák, világraszóló sztrájkhullám - amolyan hagyományos vernés elbeszélő stílusban megírva. Ki ne hagyjam a szerelmi szálat sem, hiszen elmaradhatatlan kelléke ez az ilyesfajta romantikus regényeknek!

A lényeg persze a mögöttes tartalom, a filozófiai adalék, mivel a regény tulajdonképpen egyetlen férfi és eszme körül forog: nem akármelyik ember képes arra, hogy egyik évről a másikra összerittyentsen egy ilyen monstre műtárgyat, mint ez az alagút! Véleményem szerint Allant egy korai megtestesítőjeként, prototípusaként vehetjük annak a figurának, amit a valamivel később, a 40-es, 50-es évek derekán komoly elismeréseket elért írónő, Ayn Rand emelt tökélyre mesterműveiben, Az ősforrásban és a Veszett világban aztán végletekig kidolgozott (az alakjainak mozgatórugóit magába foglaló objektivista filozófia is ezekben a regényekben születik meg). Mac Allan – hasonlóan Howard Roarkhoz és Hank Reardenhez, akik szintén mérnökök – a megalkuvást nem tűrő alkotószellem megtestesítője, képtelen arra, hogy ne a munkának szentelje az életét és felesége is kb. csak azért van neki, mert az úgy szokás. Az ő világa az ész, az értelem, a logika és a szavahihetőség alappillérein nyugszik, amit felesleges érzelmek, jótékonykodás, megbánás meg nem inogtathat – érzelmi síkon korlátoltnak tűnhet ugyan a pasas, de gyakorlati szinten semmi sem állhatja útját és számára csak ez jelent bármit is (örömöt nemigen, mert az ilyen ember sosem elégedett). És mellesleg szólva ő is feltalál egy olyan páratlanul brilliáns fémötvözetet, amit még nem látott a világ: az allanitot; ez lesz az alagút építésének alapja. Hank Rearden ugyancsak feltalálja ezt, csak pepitában: ő a Rearden-fém kiagyalója lesz a Veszett világban, tehát még itt is hasonlóság van, ami csak azt példázza, hogy ezek a karakterek annyira merész terveket szövögetnek a világ megformálására, amikhez a hagyományos keretek már nem biztosítanak lehetőséget – valami újra, drasztikusra és formabontóra van szükség, ami egyedül az ő agyukból pattanhat ki. Na, ez már aztán tényleg utópisztikus, bébi. Hogyhogy én nem ismerek egyetlen ilyen manust sem? :D

Mégis, a legjobban az egész könyvből ez a párbeszéd tetszett nekem:

A munkások és a mérnökök ujjongtak.

- Hol van Mac? - kérdezte a kövér Müller.

- Itt vagyok! - felelte Allan.

- How do you do, Mac? - kérdezte Müller zsíros nevetéssel.

- We are O.K.! - volt Allan válasza.

Nos, alighanem mindenki tisztában van azzal, hogy ez az egyik legalapabb szopatós kérdés, amivel a kezdő angolosokat bombázzák, hiszen „how do you do?”-ra egyszerűen „how do you do?” a válasz. Hogyan fordulhatott elő egy ilyen baki a regényben? A kérdés megválaszolására több eshetőség is az eszembe jutott: 1. Nem tudok angolul. 2. Kellermann nem tud angolul. 3. Mac Allan nem tud angolul. 4. Egyikünk sem tud angolul. 5. Mac Allan megsüketült a sok évtized alatt, amit az alagútban töltött a fúrások és robbantások hangzavara közepette és félre értette az egészet. Van ez így, néha a szuper emberek is hibáznak, szóval ha kiderül, hogy én értettem félre valamit, akkor sincs probléma :D

A képeket elsősorban Ker0 figyelmébe szeretném ajánlani, hiszen hemzsegnek rajtuk a vonatok! A magyar kiadás borítóját és belső illusztrációit Kass János készítette (elvégre Kossuth fantasztikus könyvről van szó), szépen be lettek digitalizálva az utókor kedvéért.

Bár minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a TuFaBor blog ne a Tudományos Fantaszikus és Borzasztóan szar könyvek tárháza legyen, azért most kutya kötelességemnek érzem, hogy mindenkit óva intsek ettől a szeméttől, ami ráadásul egy trilógia első darabja. Nem bocsátkozom részletekbe, nem tetszett és kész, bár végigszenvedtem, mert nem volt vastag és arra vártam, hogy majd csak lesz valami, ami igazolja azt a pár Nebula díjat és jelölést, amit az írónak kiosztottak, ám a végkifejlet minden várakozásomon alul teljesített - ez ösztönzött ezeknek a durván lehúzó mondatoknak a megírására. Ha majd egyszer beköszöntenek az ínséges idők és a túlélés érdekében más megoldás híján kénytelenek leszünk a könyveinket is a tűzre vetni, hát ne felejtsetek el szólni, hogy ezt a kötetet szánjam legelsőnek a lángok martalékául, közvetlenül A vér zenéje és az Amerikai amnézia előtt.

A borítókban azért még ennek ellenére is elgyönyörködhetünk, nem de?