Tudományos - fantasztikus regények borítói

Nemrég ígéretet tettem, hogy két „őrült tudósos” regényt is be fogok mutatni a GBK-s időkből, az elsőre még bizonyára emlékeztek, most pedig itt van a második Curt Siodmaktól: Donovan agya. Egyébként témáját tekintve nem is igazán sci-fi ez a történet, hanem inkább thrillernek vagy horrornak mondanám, bár nem abból az iszonyatosan csontfagyasztó fajtából, erős idegzetre is inkább azért lesz szükség, hogy felül kerekedjünk a könyv felett érzett unalmunkon :) Miről van itt nagyba szó (a cím egyébként sokat elárul)? Hát csak a szokásos horror klisét lovagolja meg: feltámasztjuk a halottat, aztán meglátjuk mi lesz. Tapasztaltabbak bizonyára kórusban vágják rá erre: még több hulla! Bizony, bizony, ez már csak így működik – vagy ha már egyszer úgy döntöttél, hogy felélesztesz és táplálsz egy korábban halott agyat, akkor legalább győződj meg előtte arról, hogy a módszered tökéletes és nem lesz rá módja, hogy fölébed kerekedjen, na meg egy bombabiztos terv sem árt vészhelyzet esetére...ha pedig minden katasztrófába torkollik, akkor ne mondd, hogy nem szóltam: a halottak nem véletlenül szoktak örökre halottak maradni!

Tök vicces dologra lehetünk figyelmesek az egyik borítóval kapcsolatban - de már korábban is volt egy ilyen, csak nem emlékszem, hogy melyik könyvnél - nevezetesen, hogy a két kiadás között valahol eltűnt (vagy éppen előkerült, attól függően, hogy melyik volt előbb) egy csajszi a képről. De hogy miért retusálhatták, arról elképzelésem sincs. Ötlet? Nézzétek meg, egy piros arc van rajta, arról fel lehet ismerni, hogy melyikről beszélek.

Ruha teszi az embert? Borító teszi a könyvet? Nem, semmiképpen sem, sőt! Csak hát, ha már egyszer van neki, akkor legyen ugye minél igényesebb, ragadjon magával és adja el a könyvet. Ha viszont nincs, akkor nyilván e-bookról, azaz elektronikus könyvről van szó. A posztom témájául választott regényt, H. G. Wells méltán világhírű alkotását egyrészt azért választottam, mert A láthatatlan emberhez hasonlóan ennek is rengeteg kiadása (következésképp borítója) van és ez nagyon vagány dolog – mostanában nem nagyon voltatok elkényeztetve, alig tudtam 20-30 grafikát bemutatni egy-egy könyv kapcsán, míg most…hú, több mint 400 diányi könyv és hangoskönyv borító, továbbá 3 komplett képregény van betárazva; ennyi közül csak talál mindenki kedvére valót! A másik ok csak annyi, hogy szóljak pár szót az elektronikus könyvek mellett, hiszen például a Világok harcát is bárki elérheti a Magyar Elektronikus Könyvtáron keresztül és teljesen ingyen olvashatja el, ahogyan azt én is megtettem anno 2005 táján egy Sony Ericsson K500i mobiltelefon segítségével, e-book formára lekonvertálva. Akkor én még VH könyvborítót egy darabot se láttam, azt se tudtam, hogy miként néz ki egy Wells által megálmodott tripod gépszörnyeteg (amit a legtöbb esetben viszont is láthatunk a fedlapokon) és ez természetesen semmit sem vont le a könyv élvezeti értékéből. Ami azt illeti, annyira meg is voltam elégedve az elektronikus könyv olvasásával, hogy később még jó pár sci-fit nyomtam végig e-könyv alakban, anélkül, hogy azelőtt valaha is a kezembe fogtam volna belőlük rendes nyomtatott példányt, igaz már nem mobilon, hanem a jó kis Palm Tungsten T5 pdám segítségével, amit direkt erre a célra szereztem be. A digitális forma nálam „fordított hatást” váltott ki: nem szoktam le a hagyományos könyvek vásárlásáról, hanem ami tetszett elektronikus formában, azt később beszereztem (vagy a mai napig próbálom beszerezni) hagyományos kiadásban, hogy szerény kis könyvtáramat gazdagíthassam vele.

A könyvről szólva - bár kétlem, hogy van, aki nem ismeri, ha másról nem is, hát akkor már biztosan hallott a belőle készül Orson Welles-féle rádiójátékról, amely nyomán egy csomó ember csinált maga alá a készülék előtt ültében, mert az adás közben kapcsolódott be és azt hitte, hogy odakint már javában igázza a Földet az agresszor Mars - ez egy teljesen alap inváziós és katasztrófa regény, amely felvonultat egy csomó mindent, amitől fantasztikus lesz egy fantasztikus történet: vannak benne marslakók, meg űrutazás, ember feldolgozó gépezetek, kigyulladó és dezintegrálódó tömegek, na meg a szokásosnak tekinthető menekülés + feszültség. A szórakozás mellett a több mint 100 éves regény a mai olvasó számára még tanulságot is rejteget magában: mielőtt külföldre utazol oltasd be magadat, mert könnyen lehet, hogy idegenben elkapsz valami randa kórságot és igen csúnyán rá…ol. Ráfázol, ja, úgy értettem.

Azt töredelmesen be kell valljam, hogy a borítók nagy részét (ha nem is az összeset, de a jó háromnegyedét) a The War of the Worlds - Book Cover Collection oldal tükrözésével loptam el, így spórolva meg magamnak egy nagy rakás időt, bár átnézni és szelektálni sem volt semmi ezt a lájtos kis kollekciót. Cserébe nekik is megengedem, hogy letükrözzék ezt a blogot és a képeket felhasználják saját önző céljaikra :)

 

Elöljáróként fel szeretném hívni a figyelmet a következőre: Frankenstein nem egyenlő azzal a szegecselt fejű szörnyeteg manussal, aki a moziplakátokról és (többek között ennek a könyvnek is a fedlapjáról) ránk mereszti bávatag tekintetét. Frankensteinnek a szörnyet megteremtő tudóst nevezte el Mary Shelley és valószínűleg csak a hollywoodi filmek okozta zavar miatt kezdett felcserélődni a két alak. Könnyen lehet, sőt biztos, hogy ezt minden olvasóm tudta, de azért nem árt leszögezni, hogy a címet értelmezni lehessen, bár a cselekmény alapján végülis mindkét változatban működőképes lehetne. 

A következő (nem feltétlenül egymást követő) két bejegyzésben olyan regényeket fogok a figyelmetekbe ajánlani – rögtön elsőként Az elszabadult Frankensteint Brian Wilson Aldiss tollából - amelyek nagyjából hasonló témával foglalkoznak; én magamban csak „őrült tudósos” könyveknek hívom őket. A téma azért is érdekes és elgondolkoztató, mert a híreket tanulmányozva egyértelműen kiderül, hogy manapság is mennyi őrült tudóst hord hátán a föld, bármelyik szegletét is vesszük górcső alá a tudomány világának. A könyv témakörébe tartozó szakterületekre természetesen inkább az orvostudomány, a klónozás, génmanipuláció, az őssejt kutatás hozható fel legjobb példának – ezeknek a végső céljait megvizsgálva mindig valamiféle utópisztikus gondolatok szállják meg az ember fiát…emberteremtés, tökéletes másolat, népesség szabályozás a saját szájízünk szerint, nyugodtan engedjük szabadjára a fantáziánkat! A valóságban persze ez nem nagyon fog összejönni soha, de hát próbálkozni azt csak szabad, nem? Na, ez az a kérdés, amit szerintem ez a regény feszeget – mert mi van, ha Frankenstein (szörnye) elszabadul? Mégis, az emberiségnek úgy kellenek a jó értelemben vett „őrült tudósok”, mint egy falat kenyér, hiszen hol tartanánk most nélkülük? Én egymagam biztos fel nem találnám a halálsugarat vagy a hiper hajtóművet :)

A borítók előtt még dióhéjban szólnék néhány szót a cselekményről is, ha még egy percet kapok. Nagyjából úgy néz ki a dolog, hogy a nem túl távoli jövőben (is) mindent megteszünk majd azért, hogy az emberi faj örökre száműzze magát az élők sorából. Aldiss víziójában nem csak a nagyvárosokat és önnön embertársaikat pusztítják el az atomháborúba belebolondult földlakók, de a tér-idő szövetét is súlyosan megbontják bombáikkal: időcsúszások jönnek létre, melyekben a tér egyes szeletei az időben ugrálnak ide-oda, s mosódnak össze kitalált világokkal. Így eshet meg az, hogy a történet főhőse egyik pillanatról a másikra Svájcban találja magát „a modern Prométheusz” korában (1816), ahol azonban összefut magával az írónővel, Mary Shelley-vel is. Az események sodrában hamarosan arra eszmél, hogy gyakorlatilag a Shelley regény cselekményének részese és alakítója válhat belőle. Mit kezdjen a jövőből jött ember ismeretében annak, ahogy a világ kereke fordult az „elmúlt” 200 évben? Hagyja e élni a szörnyeteget – joga van-e az életre és a boldogságra egy emberi testrészekből összefércelt alkotmánynak?

Tiszteltetem az elektronikát, a művirág nem igazi virág!

Ismert SF körökben az az általános nézet, hogy PKD a leginkább elismert és megbecsült alkotó a valóság aspektusainak bemutatását illetően. Nem nagyon van olyan regénye, ahol az ember legalább egyszer fel ne tenné magában a kérdést: „most akkor ez valóban megtörtént a csókával vagy csak jól beszívott és azt hitte, hogy azt hiszi, hogy ők azt hitték, miközben meg…?” Ezek tényleg jó sztorik és élvezetesek is, fuck reality meg minden, de azért meg kell említeni, hogy volt még egy nagy rakás más szerző is, aki a témával foglalkozott…legalábbis abban a valóságban, amiben én élek, úgy tudom volt (és talán van, csak sajnos én egyelőre mai regényeket még nem olvasok, csak antikvárt). A Galaktika Baráti Kör gondozásában megjelent A szimulátor (1964) című regényt szintén ebbe a témakörbe sorolnám.

Jól megírt, de közepesen érdekes alkotásnak gondolom, nyugodt lelkiismerettel inkább csak a tudományos fantasztikus irodalommal ismerkedő olvasóknak tudom ajánlani; egy vén róka minden bizonnyal már max. a regény felére teljesen tisztában lesz a dolgok kimenetével és onnantól kezdve túl sok érdekességet nem tartogat az ember számára. Hasonlóan A Vénusz-üzletben és a Jövőlátó emberben megismert főszereplőkhöz hasonlóan itt is egy üzletember életébe kaphatunk betekintést. Doug Hall feladata az, hogy a reklámok és közvélemény kutatások uralta világban a Szimulátor tervezőjeként munkatársaival közösen egy olyan gépet alkossanak, amely a valós világ pontos leképezésére alkalmas – ezáltal lesznek ugyanis képesek arra, hogy a kitalált kampányokat előzetesen leteszteljék a fogyasztókon, akiket ezzel a korszakalkotó géppel szimulálnak. A gondok igazából akkor kezdődnek, amikor Hall mentora és kollégája, a szimulátort kiagyaló Hannon Fuller rejtélyes körülmények között életét veszti, majd Hall nyomozása közben mindenki, akinek valamilyen köze lehet az eset felderítéséhez ugyancsak felettébb furcsa módon köddé válik mind fizikai síkon, mind az emberek emlékezetéből. Hát ennyit rövid ajánlóként, de már az is lehet, hogy ezzel is túl sokat mondtam :D Lehet egyébként, hogy azért jöttem rá a történet nyitjára túl hamar, mert már láttam x évvel ezelőtt a kötet alapján készült A 13. emelet című filmet, bár azt se tudtam akkor még, hogy mi az a Simulacron-3, meg egy másodpercre sem emlékszem az egész filmből, de hát a tudatalatti néha csodákra képes :)

Viccesek ezek a németek is: nem elég, hogy már az eredeti amerikai kiadás is két különböző címmel (Counterfeit World és Simulacron-3) látott napvilágot, ők még erre is rá tudtak tromfolni és az idők során - köszönhetően a tévés adaptációknak - háromszor is más cím alatt adták ki a művet, lásd a borítókat.

Érdekes, hogy egy-egy regény elolvasásakor milyen gondolatok és emlékek ötlenek fel az emberben. Ahogy azt már jó párszor láthattátok, az én agyamban rendszerint valami másik regény vagy film, netán képregény ugrik be rögtön („hú, ehhez hasonlót mintha már olvastam/láttam volna valahol”) - túl a mondanivalón persze, amit vagy megértek vagy nem, viszont általában megtartok magamnak. Mivel ez a blog - annak ellenére, hogy jóval többet pofázok benne mostanában, mint azt az elején terveztem és ígértem - nem könyvelemzésről és kritizálásról szól, hanem inkább csak kedvcsinálóként és ízelítőként funkcionál, ezért gyakran más alkotásokat érintve írok röviden egy adott könyvről és csak utána kínálom megtekintésre a borítókat - szóval a jövőben se várjon senki műelemzést tőlem.

Miért írtam le ezt? Nyilván azért, mert megint egy ilyen eset fog következni :)

Jó 15 évvel ezelőtt történt, éppen átesve a fantasy-s, orkos, sárkányos korszakomon (ezen biztos mindenki kötelező jelleggel átment, aki szerepjátékos múlttal rendelkezik – egyesek nyilván „meg is ragadtak” benne; sértődés ne essék, elfek vagy hícsik, végülis egyre megy, egy harmadik fél szemében baromság mind a kettő), amikor is jött egy újabb nagy fellángolás: Stephen King regényei. A helyi antikba valami jótét lélek bevitte az addig megjelent kb. összes SK könyvet, én pedig megvettem őket, ezzel váltva meg jegyemet egy éveken keresztül tartó kirándulásra a horror és fantasztikum világába, melyet SK mellett Poe, Lovecraft, Anne Rice és Richard Laymon művei színesítettek. Ha emlékeim nem csalnak a legeslegelső King regény, amit olvastam pontosan a Holtsáv volt és ebből a történetből ugrott be rögtön egy jelenet a Jövőlátó ember olvasása közben. A hasonlóság szembeötlő: adott egy fiatal férfi, aki bizonyos jövőlátó képességekkel rendelkezik (ebben a regényben Lew Nichols a neve), akinek az életébe belép egy gátlástalan „akkor is az USA elnöke leszek, ha beledöglök” politikus (Paul Quinn), akiről a jövőbelátó adottságnak köszönhetően kiderül, hogy nem is akkora fasza gyerek, mint aminek a propaganda beállítja. Lehet, hogy a hasonlóságok sora itt véget is ér, de arra nekem elég volt, hogy rögtön a Holtsáv jusson róla az eszembe.

No, de ezzel még nem mondtam el sok mindent a regényről és hogy miért is érdemes elolvasni: természetesen a jövőlátás kérdésköre kapcsán válik belőle igazi SF, túl a benne megjelenített, fikciós 1990-es, 2000-es évek világától (ami ebben a regényben lényegesen fejlettebb, mint ahogy a valóság alakult). A jövőlátás és az időutazás között a lényegi különbség a látás passzív mivoltából fakad: míg az időutazós sztorikat általában a „megváltoztatom-a-múltat-megváltozik-a-jövő” gondolatrendszer vezérli, addig a Jövőlátó ember főhőse (de még inkább tanítómestere, Carvajal) számára a jövő ismerete semmiféle beavatkozási lehetőséget nem kínál: hiába van tisztában vele, hogy mi és hogyan fog történni, akkor sem tud tenni ellene semmit, megfigyelő szerepre van korlátozva. A pikantéria persze ugyanabban a paradoxonban rejlik, ami esetenként az időutazást is olyan furfangossá teszi: ugyanúgy alakult volna-e a jövő, ha nem tudja, hogy mi fog történni? Hiszen így akképpen fog cselekedni, hogy az a jövő (ami a látás következtében már egyfajta múlt) bekövetkezhessen, sőt, talán pont azzal, ha megpróbálja megakadályozni az események megvalósulását…na, szóval ilyesmin dilemmázik a regény során Lew és nyilván az olvasó is. Kellemes, gondolat ébresztő olvasmány, nem pedig lézerpisztolyos csihi-puhi.

Mint oly sok amerikai sci-fi regény, először ez is folytatásokban látott napvilágot egy havilap hasábjain; ezért találkozhatunk a bemutatott borítók között a The Magazine of Fantasy and Science Fiction 1975-ös évfolyamának április - júniusi fedlapjaival. Számomra a magyar borítót követően látható két amerikai kiadás grafikája tetszik legjobban, valamint a francia változat, amiben az órát markolja egy robot fazon. Érdekes számomra, hogy a román változaton - ami véleményem szerint a maga módján elég jól sikerült - az SF rövidítés a super-fictiont jelenti. (2-3 nap múlva: időközben rájöttem, hogy ez a super-fiction dolog csak egy sorozat címet takar.)