Tudományos - fantasztikus regények borítói

A Galaktika Baráti Kör kiadványainak sorában megjelent Birodalmi föld című könyvre viszonylag sokat vadásztam, de kötelező volt beszereznem, mivel a GBK-sorozat ⅔ részére már sikerült szert tennem, ezért ez sem hiányozhatott a polcról. Hiába, a gyűjtőszenvedély nagy úr, rákényszerít, hogy tekintet nélkül megvegyél mindenféle könyvet, anélkül hogy bármit is tudnál róla; gagyi vagy remekmű - ebből a szempontból nincs közöttük különbség! Persze A. C. Clarke neve garanciát jelent arra, hogy nem a "gagyi kategória" egyik ordenáré űroperájával fogunk találkozni, de hogy mekkora remek a mű, az azért megint más kérdés. A Birodalmi föld nem remekmű, nem igazi klasszikus (saját vélemény), de azért megcsillannak benne 1975-höz képest elég jól eltalált “jövendölések”, például van benne olyan ketyere, amit ma PDA-nak vagy okostelefonnak mondanánk vagy például finoman felveti a klónozás etikusságának kérdését, amin ha jól tudom, még a mai napig megy az érvek-ellenérvek ütköztetése (az, hogy egy nő összetöri az ember szívét vagy hogy csalódunk egy gyermekkori barátunkban, már ‘75-ben sem volt különösebben újdonság :D). A sztori középpontjában egy titáni (tehát a Szaturnusz Titán nevű holdjáról származó) fiatalember és a családja áll. A főhős a Földre utazik, hogy ismeretségeket és befolyást szerezzen az anyabolygón, amit aztán a Titán jövőbeni fejlődése érdekében kamatoztathatnak majd - a Földön azonban ifjúkori plátói szerelme és eltávolodott gyermekkori barátja várja, úgyhogy szembe kell néznie pár nem várt eseménnyel és meg kell hoznia néhány nehéz döntést. Hajrá, olvassátok el!

Még élek, csak perpill kissé el vagyok veszve, viszont két újabb Dűne ki/elolvasva, szóval hamarosan jön egy újabb poszt. Remélem.

Így, az aradi vértanúk kivégzésének évfordulóját és a hozzá kapcsolódó nemzeti gyásznapot magunk mögött tudva éppen aktuális lehet a Pintér szerzőpáros regényéről posztolni. Mivel A szivarhajó utolsó útja című művükről - tekintettel a megjelenés relatíve közeli dátumára - többen több helyütt írtak már, illetve maguk a szerzők is nyilatkoztak a neten, ezért azt hiszem, én nem is fogom bő lére ereszteni a mondanivalómat, inkább csak röviden emlékezem meg erről a könyvről, amelyhez nemrég jelentős kedvezménnyel lehetett hozzájutni az Agave webshopjában. Lazán kapcsolva írásomat a korábban ígért "mérnöki csodák" témakörhöz, az Antijég után ismét egy alternatív történelmi regényről írhatok, méghozzá ismételten egy olyan regényről, amelyben A Fegyver megalkotása fordít 180˚-ot az általunk ismert történelem kerekén. Nyilván megoszlanak a vélemények, hogy mennyiben tekinthető egy alt. tört. sztori sci-finek - azt hiszem, attól még, hogy nem a tankönyvekből ismert világ tárul az olvasó elé, nem válik feltétlenül tudományos-fantasztikus történetté egy írás, pl. Harris Führer-nap című regényét én inkább mondanám kriminek vagy thrillernek, a Gáspár László tollából származó Mi, I. Adolf-ot pedig szatírának, azonban a Tufaboron már szereplő Galántai-könyvet, A negyedik birodalmat azt simán sci-finek gondolom. A szivarhajó utolsó útja ebből a szempontból talán kilóg a blog hasábjairól, én is inkább tartom ezt a regényt kalandregénynek vagy maximum kémtörténetnek, mint tu-fa történetnek, ám a könyvben nyomokban fellelhető steampunk életérzés (és nem mellesleg az Agave Kiadótól elvárt, magas színvonalat tükröző gyönyörű borító) mégis arra sarkallt, hogy belefogjak ennek a bejegyzésnek a megírásába (mellesleg lassan a végére is érek :)). Szóval, mint említettem egy kalandregényről van szó, ami a magyarok által megnyert '48-49-es forradalom és szabadságharc után megalakult Dunai Konföderáció robbanni készülő lőporoshordóra emlékeztető államában játszódik. Hogyan jött össze a történelem-fordító győzelem? Mérnökök, kérem szépen, mérnökök! Valami ilyesmi játszódhatott le a csatatér mellett, amikor egy fehér lepellel letakart ormótlanságot vontattak a hadvezér elé: "Na végre, hogy meghoztátok azt az ágyút, fiaim! Talán még nem késő, hogy visszaverjük őket!" (két honvéd megmarkolja a leplet és lerántja a fegyverről, a masina előtt feszítő Buda-Ganz alkalmazott szélesen elvigyorodik) "Felejtse el a rézágyút a p****ba, Bem apó! Bemutatom magának gyárunk legújabb technikai vívmányát, a géppuskát. Aztán csak vigyázva vele, Jóska bátyám, én mondom, 200 lövés/perccel szól a kicsike, szóval k***a veszélyes egy jószág!" "Hínye, a teremtésit, pont ez kell ide! Mennyi van belőle?" (a mérnök meglapogatja a katonatiszt vállát) “Mégis mit gondol? Éppen elég.” Vagy valami hasonló. Elismerem, a kurblis géppuska és a bombavető léghajó nem kimondottan sci-fi elem, az tuti, de a mivel a könyvben még csak a XIX. század derekán járunk, ezért én élek ezzel a kis öncsalással. A cselekmény amúgy nem rossz, bár nem is kiemelkedő: a főhős és társai egy, az állam rombadöntésén tevékenykedő kegyetlen terroristát üldöznek (illetve a pillanatnyi szituációtól függően őket akarják elkapni valamiért), gyakoriak a lövöldözések, verekedések, szóval úgy összességében az akció jelenetek, mindez megspékelve némi konspirációval, egyszóval vérbeli kalandregénnyel van dolgunk. Egyébként ahhoz képest, hogy elsőkönyves szerzőkről beszélünk, a regény azt kell mondjam még jobban is sikerült, mint az akkoriban ugyancsak az Agave gondozásában napvilágot látott Kondor Vilmos-eposz, A másik szárnysegéd, amely szintén a történelmi keretbe ágyazott menekülős-konspirálós-lövöldözős fajtából való, ám amiben érthetetlen módon úton-útfélen megtörik a lendület, sokszor szó szerint, amikor hősünk fájlalja valamiét vagy az út szélén kénytelen megreparálni éppen aktuális autóját/motorbiciklijét/kerékpárját, olyan mélységekig részletezve a szerelés dögunalmas folyamatát, mintha egy autószerelő műhelyben hallgatnánk a szaki részletekbe menő magyarázkodását, hogy miért kellett már megint kétszázötvenezret fizetnünk egy hétköznapinak indult műszaki vizsgáért.

Amikor anno dacumál úgy határoztam, hogy elkezdem online katalogizálni a könyvtáramat, a Könyvkolónia mellett tettem le a voksomat (igaz, előtte kipróbáltam a Librarything-et, azonban hamar kisült, hogy az egy fizetős szolgáltatás, így inkább ingyenes vizekre hajóztam). A Kolónia éppen akkoriban bontogatta a szárnyait és a kezdeti nehézségek után (pl. amikor több száz saját feltöltésű könyv veszett a semmibe valami teljesen átírt adatbázis motor vagy mi miatt) úgy tűnt, remek kis oldal válik majd belőle. Az üzememeltetők egyre fejlesztették, jöttek a felhasználók, rendszeresek voltak a blog bejegyzéseik, beindult a csere-bere rovat (jó pár könyvemet sikerült így elcserélnem vagy eladnom, szerintem a másik fél ugyancsak teljes megelégedésére) és több nyereményjátékot is hirdettek (két könyvet is nyertem náluk). Sajnos azonban nagyon úgy tűnik, hogy 2013 óta az üzemeltetők - ki tudja mi okból - sorsára hagyták az oldalt, amit ezzel együtt szomorú vegetációra és - valószínűsítem - lassú és fájdalmas elmúlásra ítéltek. A tartalmak nem frissülnek, eltűnnek korábban feltöltött borítók, az adatbázis pedig rakoncátlankodik. Mi az összefüggés Stephen Baxter Antijég című tudományos-fantasztikus regénye és az imént leírtak között? Mindössze annyi, hogy ennek a regénynek az elolvasása után érett meg bennem a döntés, hogy kénytelen-kelletlen át kell váltsak a Molyra, ami csöppet sem volt ínyemre, tekintve, hogy minden valószínűség szerint igen sok időt fog elvenni a kolóniás könyvtáram átültetése a molyos fiókomra (lehet, hogy nem így lesz, majd látom). A tényleges kiváltó ok eléggé prózai: mivel az Antijég nem volt még fönt a Kolónia adatbázisában, magamnak kell az adatlapját létrehoznom... vagyis kellett volna, mivel új könyvet már hetek óta nem lehet feltölteni egy izgalmas kis űrlaphiba miatt (amúgy igazán apróság: nem lehet a könyvhöz szerzőt választani...). Utóbb aztán - a Molyra történő áttöltés közben - az is kiderült, hogy a polcokon sincs minden rendben, voltak elfelejtett olvasásaim, szóval valami tényleg nincs rendben a Kolónián. Igazán nem értem a dolgot, kár lenne darabjaira hullni hagyni ezt a jó kis oldalt. Na mindegy, ennyit erről. Pár szót az Antijégről.

Az előző bejegyzésben a mérnöki munka újító szándékáról hordtam össze hetet-havat, talán olyasmit is írtam, hogy hasznos vagy világmegváltó gondolatok is megvalósulhatnak egy-egy eltökélt műszaki zseni keze nyomán. Ennek az ellenkezője azonban éppúgy megtörténhet: világpusztító fegyverek születhetnek a tudomány égisze alatt, megpecsételve ezzel az emberiség sorsát. Baxter sztorija legkönnyebben az atombomba első éles bevetését és a Hidegháborút juttathatja az olvasó eszébe. Az analógia eléggé szembeszökő: az 1800-es éves derekára datálódó történet alternatív múltjában egy Josiah Traveller névre hallgató brit feltaláló egy ritka és ismeretlen eredetű anyagból, az antijégből készít nagyerejű bombát; ez az antijég csak fagypont alatt érzi jól magát, megnövekedett hőmérsékleten instabillá válik a cucc és szép nagy pukkanás kíséretében annihiláció következik be a környezetében, földdel téve egyenlővé mindent, ami csak a hatósugárba esik. Az angol-orosz krími konfliktus során be is vetik a fegyvert, ami ráébreszti a feltalálót az antijég veszélyeire, így Traveller figyelme inkább a polgári célú békés felhasználás és az űrkutatás felé fordul. Az ezután megalkotott gépek által 1870-re Nagy-Britannia amolyan gőzpunk szuperhatalommá válik, azonban itt nem a gőz jelenti az alkalmazott erőforrást, hanem a jóval nagyobb energiájú, ám korlátozott mennyiségű antijég. A Föld hoppon maradt nagyjainak - gondolok itt a poroszokra, az amerikaiakra, a franciákra és az oroszokra - persze koránt sem tetszik ez a hirtelen kialakult egyeduralom, nagyon úgy fest, hogy az általunk ismert világháborúk a könyv lapjain jó negyven évvel hamarabb fognak kirobbanni, főleg Bismarckék mozgolódnak. Vajon meddig tartanak ki az antijég készletek? Meddig tartható fent az ingatagnak tűnő status quo? Hát ilyesmiről szól ez a könyv, megspékelve egy elég hosszúra nyújtott űrutazással. A regény se nem rossz, se nem különösebben jó - amolyan Verne nyomdokain haladó kalandregény atomháborús köntösbe öltöztetve.

A következő néhány posztban ilyen-olyan formában a világmegváltó / megváltoztató mérnöki találékonysággal, elhivatottsággal fogunk találkozni. Magam részéről nagyon tudom tisztelni azokat a mérnököket, tudósokat, kutatókat, akik a természettudományos-, technikai és technológiai ismereteik kamatoztatásával a semmiből képesek valami újat, átütőt, de legalábbis hasznosat létrehozni. Egyébként én is mérnök vagyok, ám sajna csak a parazita fajtából, aki mások ötleteit és véres verejtékkel kiszenvedett számításait felhasználva igyekszik boldogulni a szakmai rutin, a bevett megoldások és ökölszabályok által kikövezett utat járva. Magam részéről nem számítok rá, hogy egy tisztább pillanatomban hirtelen előállok majd a Nagy Ötlettel, ami felforgatja a világot (nem kevés pénzmaghoz juttatva ezáltal a hős műszaki értelmiségit :)), de ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára :D Az azonban, hogy vannak olyan emberek, akik képesek ilyesmire, abszolút tiszteletre méltó, s egyszersmind megnyugtató. Az emberiség fejlődőképes, amíg az ilyen férfiak és nők hajlandóak a fajt előrerugdosni (egyesek szerint a szakadék felé, de ez most mindegy...). A sci-fi irodalomban sem ritkák a tudományos áttöréseket bemutató történetek, gondolom mindenki olvasott már nem egy ilyet. A mai poszt számára Arthur C. Clarke Az éden szökőkútjai címet viselő regényének borítóit igyekeztem összegyűjteni. Clarke maga is komoly tudományos szakember volt, így az írói teljesítményei mellett többek között az űrkutatásban is letette a névjegyét. Anno valamelyik ismeretterjesztő csatornán láttam egy a pályáját bemutató dokumentumfilmet, amelyben Az éden szökőkútjai is szóba került, nevezetesen az abban szereplő “lift” ideája kapcsán. Ez a lift azért került az űrtechnológiai fejlesztők figyelmébe, mivel nem mást köt össze, mint Földünket és annak égi kísérőjét, a Holdat. Az ötlet pazar, bár jelenleg nem állnak még az emberiség rendelkezésére pl. olyan szakítószilárdsággal rendelkező anyagok, ami egy hasonló berendezés kivitelezéséhez elengedhetetlenül szükségesek, de hát talán majd egyszer az ük-ük-ük-ük-...-ükunokák már ilyennel fognak élőlényeket és árut szállítani a Holdra, hogy onnan már egyszerűbben tudjanak elstartolni más égitestek irányába. Clarke mindenesetre jól kidolgozottan és nagyon hihetően írja le egy ilyen csillagtorony megvalósításában rejlő lehetőségeket (mondjuk számomra kissé lassan indult a könyv, de utána sikerült elkapnom a fílinget). A regény főszereplőjének, Vannervar Morgannak egyébként egy sor olyan problémával is szembe kell néznie a projekt véghezvitele során, melyek már egyáltalán nem a sci-fi kategóriába tartoznak - a szűkös pénzügyi keretek, a politikai és vallási ellenérdekek, az irigy kollégák, a rendre felmerülő műszaki problémák, az elhibázott számítások, az anyaghibák, a terepnehézségek, a vis major helyzetek és a többi gebasz azóta hátráltatják a műszakiakat, mióta csak megalkották a kereket. És akkor még nem is beszéltünk a hétfő reggelekről és a péntek délutánokról! Ja, meg persze az életem megrontóiról, a feszt variáló, hülye gyökér építészekről se feledkezzek meg...