Tudományos - fantasztikus regények borítói

Hallottam egy olyan nézetről - vagy olvastam róla valahol, már nem emlékszem -, hogy egy regény első mondata alapján meg lehet állapítani, hogy az adott műtől mit várhatunk, érdemes lesz-e elolvasni vagy sem. Noha ez remekül hangzik, azért én személy szerint nem esküdnék meg rá, hogy egy jól sikerült nyitás garancia lenne bármire is - nem egy könyvet olvastam, ami az ígéretes kezdet után szépen lassan kifáradt és végigolvasva már csak azon sajnálkoztam, hogy de kár érte, pedig milyen frappánsan indult. Ettől függetlenül azért valamelyest hiszek az Első Mondat varázsában (és, ha már itt tartunk, a frankó végszavakban is). Amikor a Könyvesblog a 2014. év best-of könyvei között csemegézgetett, hamar szemet szúrt, hogy egy sci-fi is felkerült a legjobbak közé, mégpedig Andy Weir: A marsi című regénye - egy történet, amely a következőképp kezdődik: “Erre rábasztam. Ez a jól megfontolt véleményem.”. Ezt nevezem én Első Mondatnak! Kapásból beleszerettem, és hálistennek a formula ezegyszer tökéletesen működött - a regény az elejétől a végéig remek, legalábbis a saját műfaji keretein belül. Alapvetően egy modern Robinson-történetről van szó, amelyben egy Mark Whatney névre hallgató botanikus-gépész űrhajós a Marson reked; a küldetés többi tagja szeme láttára ragadja el egy hatalmas porvihar, ami miatt a társainak - másik öt asztronautának - pánikszerűen le kell lécelnie a bolygóról, így végső soron magára hagyják, hiszen biztosra veszik, hogy halott. Csakhogy egyáltalán nem az, és valahogy túl kell élnie élete legszemetebb 500 napját, amíg a következő időpontra tervezett küldetés esetleg meg tudja menteni - s mivel az olvasó szórakozni, a szerző pedig szórakoztatni szeretne, a Marson töltött napok alatt állandóan történik valami gebasz, mindig felmerül egy újabb megoldásra váró probléma, s majd’ minden napra jut egy halálközeli élmény. A regényt szerkezetileg két fő egységre osztanám: egyrészt van a főszereplő szemszögéből E/1-ben lejegyzett, részletes hajónapló, amely az “űrhajótörött” olykor küzdelmes, olykor végtelenül unalmas napjait meséli el, másrészt pedig vannak filmszerű, rövid snittekkel operáló fejezetek, amelyek a megmentésére irányuló erőfeszítéseket mutatják be. A regény erősségei inkább a hajónaplós részek, amelyek az elsőre talán unalmasnak tűnő technikai leírások ellenére sem szárazak - ebben nem kis szerepet játszanak a főhős megfelelő helyeken elejtett és nagyon jól ülő poénjai -, sőt, a bennük leírtak abszolút hihetőnek hatnak a laikus számára (nem tudom, mennyi hülyeség vagy kitaláció akad a tudományos-technikai részletekben, lehet, hogy akad egypár ferdítés, de ez nem is lényeges, nem ront az élvezhetőségen), végig nagyon egyben van az egész (hiány vagy sem, lelkizős [halálfélelem, depresszió, magányosság, honvágy, szexuális élet hiánya stb. miatt nyavalygós] bejegyzések mondhatni nincsenek a naplóban, de nekem egyáltalán nem is hiányoztak, és szerintem nem is illettek volna a karakterhez, aki kétségbeesés helyett MacGyver-i leleményességgel és sziporkázó humorral ütött el minden felmerülő nehézséget). Persze nincs új a nap alatt, a földi irányítóközpontban játszódó, válságstábos meetingeket bemutató vagy a megmentésre siető űrhajón zajló fejezetek nagyon hasonlóak azoknak az űrhajós/megmentős/túsztárgyalós filmeknek (így elsőre az Apolló 13, Gravitáció, Űrcowboyok, Armageddon címek jutnak az eszembe, de egészen biztosan fel lehetne sorolni még egy párat)a feszített tempójú szaladgálós, telefonálós, egymás szavába vágós, billentyűzet-csapkodós, lélegzetvisszafojtva figyelős, végső-visszaszámlálós, légzsilipeken ki-be rohangászós jeleneteihez, amelyeket már mindenki százszor látott és már talán a könyökén is jön ki a legtöbbünknek, mégis, ezekkel együtt alkot szép kerek egészet a történet. Szóval ja, tetszett a könyv és bátran ajánlom másoknak is, mert meglepően jó a cucc.

Az az arcpirító ötletem támadt, hogy ehhez a regényhez nem írok újabb recenziót, hanem a számítástechnika egyik legfigyelemreméltóbb eszközével élve - ami alatt a Ctrl+C és a Ctrl+V billentyű kombinációk megfelelő sorrendben történő alkalmazását értem - egész egyszerűen felhasználom a Krakenhez írt - és ezek szerint - rendkívül semmitmondó, általános blabla dumával telehintett ismertetőmet (az eredeti szöveget dőlt betűvel szedve közlöm).

A karácsonyi vásárlásról szóló unalmas bevezető sorokat mellőzve rögtön rá is térnék a “konkrétumokra” (hehe), vagyis, hogy most sem kellett csalódnom a brit szerző fantáziájában és annak tálalásában, habár ezúttal nem a sci-fi, hanem az ún. városi fantasy terepén csillogtatta meg tehetségét, amely műfaj nem mondom, hogy távol áll tőlem, csak könyvben még nemigen olvastam ilyesmit (képregény formátumban viszont annál többet - no és persze a Krakent). A Kraken Patkánykirály alapfelállása azért már ismerősnek tűnhet a Miéville regényein edződött olvasók számára: adva van egy különös város (ezúttal nem Új-Crobuzon vagy Konzulváros, hanem napjaink az ezredvég Londona), ahol a küszöbön topog a végítéletvégítélet órája (ezúttal egy kisebb nagyságrendű végítéletről van szó, ami csak pár százezer rágcsálót, rovart és madarat érint, ezért maradok inkább a kis kezdőbetűnél). Az események sűrűjébe (mint kiderül, egyáltalán nem) véletlenül belecsöppenő kívülálló (ő a Krakenben Patkánykirályban Billy Harrow Saul Garamond névre hallgat) beavatást nyer a város titkaiba, megismeri a mindennapi élet színfala mögött meghúzódó, rejtelmes és (nem) gyengén őrült állatias csoportosulások érdekeit és módszereit, szövetségeseket és ellenségeket szerez magának, miközben szép lassan ráébred, hogy mégis csak illene valahogy megmenteni a lázálmok között Patkányfogó, alias Fuvolás dallamaitól kínlódó városlakó tudatlanokat fajtársakat az armageddontól. Mint az sejthető, ez koránt sem megy annyira könnyedén; a végkifejletig kapunk jó pár csavart, a lapokon megelevenedő cselekmény pörgős, akciódús, természetesen a nagyüzemi varázslás hipnotizálás sem marad el, itt-ott nyelvészkedhetünk muzikológuskodhatunk is egy keveset (már ahol éppen nem káromkodnak a szereplők - nem mintha nem káromkodnának a könyv szereplői, csak ez itt elég hülyén hangzott), egyszóval ezúttal is garantált szórakozásban lehet része annak, aki a Kraken Patkánykirály mellett teszi le a voksát. Nekem ugyan akkora élményt nem tudott nyújtani, mint a legelsőként olvasott Perdido pályaudvar, végállomás, de még így is bőven a príma alkotások közé sorolom a könyvet. Szép rózsaszínű és nem túl vaskos darab, szóval csak óvatosan bánjon vele mindenki, nehogy a polcról magára rántsa összefirkálja a gyerek! Még agyonnyomná agyonvágná szegényt a fantasy irodalom óriása a Miéville-függő apja.

Nos, ahogy mondani szokás: ez is megvolt, még sincs este :) Jöhetnek a borítók:

Ezúton szeretnék minden kedves Tufabor olvasónak sikerekben és minőségi olvasnivalókban gazdag boldog új évet kívánni! Az óév utolsó napjait élve szokás számvetést készíteni és jövőlatolgatásokba bocsátkozni, s bár ilyesmihez nincs sok kedvem, azért írok pár sort arról, hogy miért csappant meg az utóbbi időben a bejegyzések száma - és hogy várhatóan mi lesz ennek a vége. Szóval, a Tufabor létrejöttét alapvetően az a lehetőség biztosította, hogy az új munkahelyemen nem volt túlzottan nagy hajtás, így igen sok fizetett szabadidő állt rendelkezésemre, mely órák alatt kényelmesen tudtam borítókat gyűjtögetni, bejegyzéseket megfogalmazni, tehát úgy vezetni a blogot, ahogy azt el is képzeltem eredetileg, tehát heti-kétheti frissítésekkel - az igazi szabadidőben pedig lehetett olvasgatni. Mára “sajnos” egészen jól felfutott a cég, így munka is sokkal több van, mint mondjuk 2010-ben, amikor pedig lazább a meló, akkor valahogy sosincs hangulatom a blogoláshoz - mint bármely hobbihoz az életben, ehhez is megfelelő hangulat szükséges, mert legyen egy-egy ismertető mégoly felületes, semmitmondó és irodalmilag igénytelen is, azért a szavak a legritkább esetben jönnek csak úgy maguktól, ráhangolódás nélkül (van persze olyan is, bár ritkán). Egyébként azt látom, hogy számos úgymond amatőr blog, amit figyelemmel követtem kb. a 3-5. évfolyam környékén mondta be az unalmast, ami gondolom az adott blogger élethelyezetének megváltozásával, illetve az érdeklődés elvesztésével magyarázható (én pl. feleannyi sci-fit sem olvasok, mint 3-4 évvel ezelőtt). Ez azért még nem nekrológ, csak leírtam, hogy akit érdekel, tudjon róla, miért kevesebb a bejegyzés. A mai nappal bezárólag 172 könyvről került fel borító-gyűjtemény, s mivel a kerek számokat mindenki szereti 200-ig biztos el fogok menni. Vagy 199-ig, manapság úgyis minden 99-re végződik. Vagy lázadó leszek és csak azért is elmegyek 201-ig, legfeljebb rászánok még vagy három évet :D

U.i. A 2014-es év hozadéka: most már nyugodt szívvel tudok válaszolni Acélpatkány kérdésére, vagyis hogy az eredeti Dűne vagy folytatások teszettek-e jobban. Az eredeti, mindenképpen az eredeti.

Kirándulásra invitállak benneteket - pontosabban nem is én, hanem a (Tufabor követői számára már korántsem ismeretlen) Jemcev - Parnov szerzőpáros. Töltsetek ti is pár önfeledt órát a lelkes és elhivatott kartársak + kartársnők birodalmában, a képletek mágusainak, a grafikonok / diagramok / táblázatok zsonglőreinek társaságában, röviden szólva: ismerkedjetek meg egy szovjet kutatóintézet mindennapi, ugyanakkor egyáltalán nem mindennapi életével! Azok számára is érdemes lehet ezt megtenni, akik már ismerősként köszönthetik ezt a környezetet és ezeket a szockónörd-típusú karaktereket, hiszen a Dirac-tenger vagy a Monomah sapkája című regényekhez hasonlóan ismét egy (véleményem szerint) színvonalas kutatós-tudósos sci-fi könyvet ajánlok figyelmetekbe. A sztori a Szovjetunióban indul, egy olyan jövőben, ahol robotok és személyi helikopterek segítik az emberiség életét, a videotelefonálás hétköznapi dolog, az űrutazás sem különösebb gond, egyébként pedig dübörög a kommunizmus (ennyiből is kiviláglik, hogy tudományos-fantasztikus regénybe botlottunk - a valóságban tudtommal csak a szocializmusig sikerült elrángatni a népet). Ez persze csak a körítés, a fő szerepet ebben a történetben is az emberiség és a társadalmi rendszer előremozdítása érdekében kifejtett, megfeszített kutatómunka játssza. A történet szerint két el nem ismert és meg nem értett tudóspalánta, Erik és a kvázi főhős Szergej felfedez egy biotóza névre keresztelt organizmust, egyfajta virágot, amelyet az ipar számára szeretnének hasznosítani, lévén, hogy elvileg biopolimert képes szintetizálni egyedül a légkör oxigén és szénsav tartalmát felhasználva, tehát durván leegyszerűsítve a semmiből. Ehhez persze rengeteg idő és energia befektetésére van szükség a srácok részéről (csajozás felejtős), a remélt áttörés (és vele az áhított hírnév) pedig egyre csak várat magára, illetve nem úgy következik be, ahogy azt barátaink várnák - hanem amikor a biotóza igazából aktivizálja magát, az akkorát szól, hogy azt az egész világ megérzi...Nem mélyedve a részletekbe, az élőlény képes összekapcsolni az emberek gondolatait, nem kevés galibát, többek között villámcsapásszerű személyiség cseréket, gondolatolvasást, telepátiát, kísértetjárást és hasonló nyalánkságokat okozva, nyilván el tudjátok képzelni. Megszületik a Világlélek, egyfajta kollektív tudat - de hogy ez most áldás-e vagy átok úgy ánblokk az emberiségre nézve, hát az majd a könyvből kiderül. Bár a regény szükségszerűen tartalmaz némi kommunista ideologizálást (lehet, hogy tévedek, de történelmi és irodalmi ismereteim alapján úgy vélem, hogy a Szovjetunióban csak az a mű jelenhetett meg, amelyik ideológiailag elkötelezett, de legalábbis semleges hangnemet ütött meg), de ez egyáltalán nem zavaró, sőt, remekül illeszkedik a sztori társadalmi változásokat érintő fejtegetéseinek sorába, szóval ez ne riasszon vissza senkit sem a könyv elolvasásától - merem állítani, hogy az utóbbi pár évben a közszolglati híradókban sokkal gyomorforgatóbb propaganda dumát próbálnak az állampolgárok torkán lenyomni, mint amivel ennek a regénynek a lapjain találkozhat az olvasó.

Nocsak, mi ez itt? Azt írja: Kraken. China Miéville regénye - akkor minden bizonnyal érdemes elolvasni. Csápok vannak a borítón - tehát muszáj elolvasni! Így okoskodtam, miközben a nagy karácsonyi feladat (= vegyél magadnak valami jó könyvet, tedd a fa alá, azután lepődj meg, hogy milyen szép ajándékot kaptál) teljesítésén fáradozva ráleltem erre a kötetre. Végigkajtattam ugyan az egész könyvesboltot keresztben-hosszában, de végül csak azon vettem észre magamat, hogy bumerángként mindig ehhez a bizonyos könyvhöz térek vissza, úgyhogy közel egy óra vívódás után el is dőlt az ajándék kérdése (további dobogós helyezettek: Lőrinczy Judit: Ingókövek, Edgar Allan Poe legjobb elbeszélései… na majd legközelebb!) (És ez ugye tavaly volt...basszus, megint elröpült egy év!). Persze most sem kellett csalódnom a brit szerző fantáziájában és annak tálalásában, habár ezúttal nem a sci-fi, hanem az ún. városi fantasy terepén csillogtatta meg tehetségét, amely műfaj nem mondom, hogy távol áll tőlem, csak könyvben még nemigen olvastam ilyesmit (képregény formátumban viszont annál többet - ami azt illeti, a Krakent is könnyen el tudom képzelni mondjuk egy tizenkét kötetes mini-sorozatba átültetve). A Kraken alapfelállása azért már ismerősnek tűnhet a Miéville regényein edződött olvasók számára: adva van egy különös város (ezúttal nem Új-Crobuzon vagy Konzulváros, hanem napjaink Londona), ahol a küszöbön topog a Végítélet órája. Az események sűrűjébe véletlenül belecsöppenő kívülálló (ő a Krakenben Billy Harrow névre hallgat) beavatást nyer a város titkaiba, megismeri a mindennapi élet színfala mögött meghúzódó, rejtelmes és (nem) gyengén őrült csoportosulások érdekeit és módszereit, szövetségeseket és ellenségeket szerez magának, miközben szép lassan ráébred, hogy mégis csak illene valahogy megmenteni a lázálmok között kínlódó városlakó tudatlanokat az Armageddontól. Mint az sejthető, ez koránt sem megy annyira könnyedén; a végkifejletig kapunk jó pár csavart, a lapokon megelevenedő cselekmény pörgős, akciódús, természetesen a nagyüzemi varázslás sem marad el, itt-ott nyelvészkedhetünk is egy keveset (már ahol éppen nem káromkodnak a szereplők), egyszóval ezúttal is garantált szórakozásban lehet része annak, aki a Kraken mellett teszi le a voksát. Nekem ugyan akkora élményt nem tudott nyújtani, mint a legelsőként olvasott Perdido pályaudvar, végállomás, de még így is bőven a príma alkotások közé sorolom a könyvet. Szép, vaskos darab, szóval csak óvatosan bánjon vele mindenki, nehogy a polcról magára rántsa a gyerek! Még agyonnyomná szegényt a fantasy irodalom óriása.