Tudományos - fantasztikus regények borítói

Lehet, hogy én vagyok tájékozatlan, de asszem egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor találkoztam tisztességesen összehozott könyvklubos (értsd: Magyar Könyvklub-os) borítóval, pedig amúgy a stapabíró keménykötésük miatt szeretem a könyveiket. Tiszta szerencse, hogy nem borító alapján választok könyveket, mert ennyi erővel a Sztrugackij testvérek könyvét is visszakézből vághattam volna az antikvárius arcába - de mivel a Szrugackij bratyókat senkinek sem kell bemutatnom, akik ezeket a sorokat olvassák, ezért azt sem kell különösebben megmagyaráznom, hogy miért döntöttem mégis a kötet beszerzése mellett. Előre kell bocsátanom, hogy A kárhozott város nekem nagyon tetszett, méghozzá annyira, hogy nem is elsősorban a tudományos-fantasztikus könyvek, hanem a fajsúlyos, filozofikus szépirodalmi művek közé sorolnám. A regényt igen komor hangulat jellemzi, világa, az ismeretlenek által létrehozott Város pedig ehhez mérten sötét, mocskos és elszomorító. Lakosai az ún. Kísérlet résztvevői: különböző időkből és helyszínekről átemelt önkéntesek, akik a jobb élet reményében választották azt, hogy egy ismeretlen célú és kimenetelű kísérletben vegyenek részt, de szépen lassan (nyilvánvalóan emberi mivoltukból kifolyólag) újra és újra beleesnek ugyanazokba a emberi, ideológiai és társadalmi csapdákba, amikről úgy gondolták, hogy végleg maguk mögött hagytak. A fasizmus és kommunizmus eszméinek és berendezkedésének kritikája gyakorlatilag minden oldalon tetten érhető a regényben, nyilván ez is volt a megírásának célja, vagyis egy igen erős rendszer és társadalomkritika. Azért is mertem azt írni, hogy szépirodalmi mű, mert én például Szolzsenyicin, Salamov vagy Vojnovics hasonlóan kritikus hangvételű alkotásaival rokonítanám ezt a könyvet. Érdemesnek tartom az elolvasásra, talán még lesz benne olyan gondolat is, amit még nem fogalmaztatok meg magatokban, de azért ott lapult az agyatok mélyén. Egyértelmű, hogy nem kell ahhoz kommunizmusban élni, hogy szarul menjenek a dolgok és az ember elkezdjen gondolkozni azon, hogy kik és milyen szándékkal irányítják a életét. Isten hozott a Kísérletben!

Már jóval a legutóbbi posztban napvilágot látott interjú felmerülése előtt úgy éreztem, van olyan jó téma az Átjáró, hogy megérdemeljen legalább két bejegyzést, ezért aztán hónapokkal ezelőtt fogtam magamat és előkotortam a múlt homályából a Legend 1992-es PC-s kalandjátékát, a Gatewayt. Nem szeretném, ha bárki félreértene, nem azért tettem ilyesmit, hogy végigjátszás közben leírást készítsek róla vagy hogy bárkinek is ajánljam ezt a békebeli szöveges kalandjátékot - ahhoz azért túlságosan is unalmas és nehéz, hogy nyugodt szívvel merjem javasolni, mint kellemes időtöltést a hideg téli estékre, de azt azért el kell ismerni, hogy hozza a kalandjáték hőskorának grafikai és zenei színvonalát, ezért megnézni mindenképpen érdemes. Mondjuk ezután a poszt után nem is lesz szüksége senkinek arra, hogy letöltse, feltelepítse és végigszenvedje ezt a "csodát", hiszen voltam olyan rendes csóka, hogy a (szigorúan leírásból történő) végigjátszás közben sűrű időközönként (gyakorlatilag minden új grafikánál vagy leírásnál) megnyomtam a Dosbox screenshot gombját és még arra is ügyeltem, hogy egymás után rakva a képeket valamiféle folytonos történet is megszülethessen, kvázi elétek tárhassak egy amolyan Átjáró képregényt. Íme. 1000% biztos vagyok benne, hogy senki sem fogja végigolvasni, de hát ennyi eszem van :D

Az Átjáró az egyik legvagányabb SF regény, amit életemben olvastam! Nagyon királyul meg van írva, frankón ki van találva a főszereplő antihős és a kincskereső kalandorokkal és hícsikkel benépesített univerzum egyaránt, meg maga az Átjáró űrállomás minden baromságával együtt cakk-pakk, ahogy kell. Csak ajánlani tudom, annak ellenére, hogy a regény folytatása már korántsem annyira ütős (a krónika további köteteit még nem olvastam, ezért nem tudok nyilatkozni felőlük), viszont első részről lévén szó a könyv teljesen élvezhető önmagában is.

Rendhagyó módon ezúttal nem egy tipikus könyvismertetés fogja megelőzni a borítógyűjteményt, hanem az Átjáró-sorozat 3. és 4. kötetének fordítójával, Kiss Tamással készített (exkluzív :D) e-interjúmat olvashatjátok. Ezer köszönet illeti besucher cimborámat, aki személyes közbenjárásával segítette az interjú létrejöttét és természetesen Tamásnak is illik köszönetet mondanom, aki derekasan állta a hülye kérdések záporát :)

- Mik az első olvasmányélményeid tudományos-fantasztikus irodalommal kapcsolatban?

KT: Az első sci-fi, amit olvastam, Francis Carsac: Sehollakók című regénye volt. 5-6 éves koromban a Balatonnál nyaralt a család, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a két hétből 2-3 napon keresztül ömlött az eső. A vendéglátónk házában összesen két könyvet találtunk: Rejtőtől a Láthatatlan Légiót (erre édesapám azonnal lecsapott), illetve a Sehollakókat, ez maradt nekem. Szerelem volt az első olvasásra :o)

- Megtennéd, hogy pár mondatban bemutatod az Átjáró-sorozatot, hogy felkelthessük azok érdeklődését, akik még nem olvasták?

KT: Biztos, hogy erre én vagyok a megfelelő ember? Rengeteg ismertetőt lehet találni a Neten, tessék szépen elolvasni :o)

- Véleményed szerint mi emeli az Átjárót a sci-fi irodalom egyik klasszikus darabjává (már ha egyetértesz ezzel az állítással)?

KT: Szerintem az, hogy bemutatja az átlagember, az örök vesztes küzdelmét, félelmeit. A főhős olyan utat választott, hogy kénytelen az életét is kockára tenni a vagyonért cserébe. Az első regény végén természetesen sikerül elérni a célt, de meglehetősen magas árat fizet érte, mégpedig a szerelme életét.

- Hogyan találtál rá az Átjáró-sorozatra?

KT: GBK kiadvány volt, megkaptam postán :o) Utána egy utcai könyvárusnál láttam meg a második részt. A harmadikat és a negyediket egy barátomtól kértem kölcsön, és akkor még hobbiból le is fordítottam.

- Mi a véleményed az Átjáró régebbi, Nagy Sándor-féle fordításáról? Felhasználtad-e fordításhoz ezt a szöveget?

KT: Az első regény és a fordítása zseniális. A másodiktól esik a színvonal, de ez az esés az eredeti regényeknél is megfigyelhető (ez szigorúan csak magánvélemény!) Igen, ha folytatáson dolgozom, mindig próbálok minél többet megtartani a megelőző részekből, például a neveket is.

- Milyen nehézségeket támasztott a kötetek fordítása?

KT: Hmmm. Semmilyet. Olvastam az angol szöveget, és leírtam magyarul. Szerencsére nem futottam bele semmibe, aminek ne lenne magyar megfelelője.

- Mennyi időt vett igénybe a teljes anyag lefordítása?

KT: Ezt nem tudom megmondani, nem mértem. Általában egy 600.000 leütést számláló regény lefordítása, ha semmi mást nem csinálok közben, nagyjából egy hónap alatt megoldható +/- két hét (inkább a + szokott bejönni). Az Átjáró 3. és 4. részének a fordítása közben főállásban dolgoztam, ráadásul, mint már írtam, ez akkor még az asztalfióknak készült, tehát nem rohantam fele. Talán fél évig tartott, de ez már csak durva becslés az idők távolából.

- Hogyan kell elképzelni egy fordító munkáját, munkanapját? Mennyiben szorítja keretek közé a munkát a kiadó?

KT: Szerintem ez egyénileg más és más. Mint mindenkinél, aki otthon ülve dolgozik, engem is befolyásol a család. Egy tipikus napom nagyjából így alakul: elviszem a gyereket óvodába, majd hazamegyek, és leülök a számítógép elé dolgozni. Ez lehet fordítás, webfejlesztés, de egy hete a billentyűzetből pucoltam a kávét... :o( (Kétlaki életet élek, ha nem foglalkozom párhuzamosan humán és reál dolgokkal, egy idő után úgy érzem, bedilizek.) Délben ebéd, majd újra munka, bevásárlás, óvoda, este tévé, majd ha kell, akkor újra munka kb. éjjel kettőig. Reggel hétkor ébredés, és újra kezdődik a kör. A kiadó mindig kereteket szab, elsősorban azzal, hogy megmondja, mit kell lefordítani, és mikorra. A határidőt persze át lehet lépni, de nem igazán ajánlott, és persze akkor sem sokkal.

- Mennyire kell a nyelvtudáson kívül egyéb szakterületekben is jártasnak lennie egy fordítónak?

KT: Attól függ, mit fordít. Nemrég adtam le egy kalandregényt, amelyben elég sokat lőttek, így interenetes gyorstalpalón kiképeztem magam a lőfegyverek alkatrészeiből :o) Szerencsére manapság a Net nagyban megkönnyíti a fordítók dolgát a különböző on-line (egynyelvű!) szótárakkal és szlengszótárakkal. Ezek a regények az átlagembernek szólnak, így nincsenek benne magas röptű, szakmailag bonyolult eszmefuttatások. Inkább a szlenggel és az amerikai írók rövidítésmániájával szoktam szenvedni, de már megtanultam, hogy az OD az túladagolás, a TOD a halál beálltának az ideje, és így tovább :o) Ezen felül időnként gondot okoz még az idióta tulajdonnevek kiejtése (a ragozás miatt), de ma már a Google fordító készségesen ki is mondja, amit az ember begépel neki.

- Figyeled-e más fordítók munkáit? Lehet-e például mások fordításaiból tanulni vagy mindenkinek a saját útját kell járnia?

KT: Vannak fordító barátaim, időnként feldobunk egymásnak néhány érdekes kifejezést, kikérjük egymás véleményét, és a fordítással foglalkozó fórumokat is szoktam olvasni, de alapvetően mindenkinek a saját útját kell járnia. Minden fordítónak van egy jellegzetes nyelvhasználata – éppen úgy, ahogy az íróknak is. Ha ez eltűnik, eljövend a gépi fordítások ideje.

- Egy kérdés erejéig még kanyarodjunk vissza az Átjáróhoz. Szerinted melyik kötet az Átjáró-sorozat legjobb darabja és miért?

KT: Természetesen az első. Folyamatos a feszültség, az olvasó izgul a főhősért, aki ráadásul nem valami “alul traktor, felül békegalamb” szuperhős, hanem a hibáival együtt is szerethető, hétköznapi alak.

- Van-e olyan sci-fi regény, amit szíved szerint fordítanál/újrafordítanál, ha kapnál rá megbízást vagy lenne rá szabadidőd?

KT: Igen, szívesen dolgoznék Marion Zimmer Bradley Darkover-regényein. Az első GBK-kiadvány volt, a második fordítása itt hever a fiókomban/gépemen. Már csak kiadót kellene találni, ami felkarolja a sorozatot. Nem tudtok esetleg valakit?

- Az Átjárón kívül mely regények fordítása kapcsán ismerheti az olvasóközönség a nevedet?

KT: Elég sok regény kapcsán ismerhetik a nevemet, de itt inkább a SF/F vonulatról írok, ha már ilyen témájú a blog. Terry Pratchett Mana trilógiáját is én fordítottam (a Szukits kiadást).

- Az interjú a Tufabor nevű sf könyvekkel foglalkozó blogban fog megjelenni. Hallottál-e már erről a blogról?

KT: Igen, besucher mesélt róla, és azóta időnként rá is szoktam nézni. Tetszik, de akkor lenne az igazi, ha kommentáradatok születnének az egyes posztokhoz. Jobban kellene népszerűsíteni a blogot :o)

Kissé viszolyogva vettem kezembe ezt a könyvet...szovjet sci-fi meg minden, valahogy nem volt bizodalmam a dologban, fenntartásaim, előítéleteim voltak vele szemben. Utólag belegondolva igazán nem értem magamat és fogalmam sincs, hogy miért éreztem így, tekintve, hogy az elmúlt évek során relative sok szovjet/orosz regényt olvastam és szinte kivétel nélkül tetszett mindegyik, kezdve Dosztojevkszij és Szolzsenyicin alkotásaival, folytatva Akszjonovval, Bulgakovval és Ajtmatovval, csak hogy párat említsek, meg persze még ott vannak a Sztrugackij fivérek is (hehe, ez úgy hangzott, mintha olyan rengeteg orosz irodalmat olvastam volna, pedig hát...). Vagy ott volt Zamjatyintól a Mi, amit a Tufaborban is bemutattam és kifejezetten minőségi cuccos volt. Egy szó mint száz, a szovjet szerzőpáros Dirac-tenger című regénye jó, és bár nem olvastam a Kossuth Könyvkiadó tufa sorozatának összes kötetét, csak a 2/3 részét, ám meg merem kockáztatni, hogy a sorozat legjobb regénye, de legalábbis a legjobb háromban benne van. A regény az elején komoly, aztán egy könnyedebb stílusba vált, majd a vége felé ismét bekomolyít, néhol már “szépirodalmi” igényességű lesz a szöveg. A regény egyébként egy tudományos intézet alkalmazottairól és egy izgalmas felfedezésről vagy ha kissé messzebbről nézzük a történetet, akkor a tudományról, a fejlődésről szól, de mivel az intézet munkatársai egyénekből állnak, ezért a személyes történeteket és a morális kérdéseket is elénk tárják az írók (Asimov hasonló környezetben játszódó regényeihez hasonlítanám). A könyv második felében olvasható “hallucinációkat” pedig nagyon hatásosnak és ötletesnek tartottam, tulajdonképpen ennél a pontnál tetszett meg igazán a történet. Na, amiket most leírtam, abból valószínűleg senki sem tudja meg, hogy miről szól a könyv, de talán annyi kiderült, hogy (szerintem) érdemes elolvasni. Soha rosszabb szovjet/sci-fi könyvet.

Egy birodalom uralkodójának lenni nem könnyű feladat...hmm, van olyan akiben feltámad a deja vu érzése, mikor ezeket a szavakat olvassa? Ne csodálkozzon rajta, pár hete ugyanígy kezdtem a Linn varázslója című könyv ismertetését. Nos, Zsoldos Péter regénye kapcsán ez a kijelentés talán még sokkal inkább helytálló, hiszen Zsoldos Úr van Vogtnál jól mélyebb betekintést enged az uralkodói élet kemény munkával (bár olykor szépségekkel és elégedettséggel) teli hétköznapjaiba, ebben az egyáltalán nem sci-fi, hanem sokkal inkább történelmi regényben (ami ugyan egy kitalált világon játszódik, de ettől még szerintem nem sci-fi). Én ugyan nem olvastam a Viking visszatér című könyvet, ami ennek a műnek az előzménye, de a szerző pompásan megoldja, hogy az első tizenpár oldalon képbe helyezze az olvasót - ezért azoknak is merem ajánlani a regényt, akik hozzám hasonlóan nem tarthatták még kezükben az megelőző kaland történetét. A sci-fi rész egyébként körülbelül ebben a tucat oldalban el is száll a Vikinggel együtt (kmm, hogy úgy mondjam felemésztődik a távoli tűzben), hogy magunkra maradjuk Geogorral, az Avanán hagyott geológussal, aki arra eszmél, hogy egyszeriben egy egész városállam királya lesz, egy komoly hatalommal rendelkező uralkodó, aki felé mindenki nagy elvárásokkal tekint - ő lehet az a távoli bolygóról földre szállt idegen, aki kiemeli az ókori körülmények közül tengerparti birodalmának begyepesedett gondolkodású lakosait. Akad ebben a regényben minden, amit egy nagy léptékű történelmi drámától elvárhat az ember: gyötrelmesen vagy éppen könnyebben átvészelt időszakok, megannyi felemelkedés és bukás, háborúk, lázadások, járvány kitörések, kereskedelmi egyezmények, földrajzi és tudományos felfedezések, találkozások idegen kultúrákkal, szóval ami csak szem-szájnak ingere. Olvasgatva a regényt én a magam részéről úgy döntöttem, hogy nem is kívánok többé király lenni :) Ahogy írtam is, ez nem egy sci-fi regény - akkor mégis mit kereshet itt a Tufaborban? Természetesen egyrészt Zsoldos Péter személye miatt , akit a magyar tudományos-fantasztikus irodalom egyik úttörőjének tekintenek (számomra a Távoli tűz olvasása során derült ki, hogy honnan is kaphatta a nevét az Avana Egyesület, amely a Zsoldos Péter-Díjat osztja), másrészt, mert egy egyébként igen magas színvonalú, jól megírt és érdekfeszítő könyvről van szó, ami tök olcsón beszerezhető szinte bármelyik antikváriumból. Megjegyzem, ha akad közöttünk olyan elvetemült alak, akinek netán csípné a szemét a betű, az még akár hangoskönyv formájában is hozzájuthat a neten. Nem kell állandóan csak tufát olvasni, fő a változatosság!