Tudományos - fantasztikus regények borítói

A Leszáll az éj nem más, mint egy Isaac Asimov saját verziója a végítéletre. Asimov nevének leírása után azonban azt is gyorsan meg kell említeni, hogy a regény megalkotásában (illetve korábbi novellájának regénnyé bővítésében) Robert Silverberg segédkezett neki, bár az egész kötet stílusa, vonalvezetése és hangvétele annyira asimovi, hogy én RS-et egyáltalán nem fedeztem fel a könyvet olvasgatva - nem tudom, lehet, hogy effektíve az írásban nem is vett részt, csak ötleteket adott a Mesternek. Akik régebb óta figyelemmel követik a Tufabort, azok már biztos rájöttek, hogy szeretem az ilyen apokaliptikus regényeket, hiszen bemutattam már ezeken a hasábokon A triffidek napját, a Hozsánna néked, Leibowitz!-ot, A hetedik szintet, a Barátnő kómában-t és A feladat-ot, valamint az Ellenpont-ot is, ezek a regények pedig mind a világvége előtti és utáni állapotokat mutatják be, de más-más szemszögből. Isaac és Robert egy újabb aspektust tár elénk: míg az említett művekben üstökös, atombomba vagy éppen egy csapat síron túli kísértet vet véget a civilizált világnak, addig Asimov művében a teljes napfogyatkozás a ludas a világ romba dőléséért. Nos, ez a meghatározó momentum számomra eléggé hihetetlenné és komolytalanná tette a sztorit, bármilyen jól alá is volt támasztva a Lagash bolygó totális sötétségbe borulásának története. Az olvasónak ugyanis el kell képzelnie egy olyan bolygót, amelyen az élet a miénkkel teljesen megegyezik társadalmi és technikai színvonalban, viszont az emberek semmit sem tudnak a bolygó körüli világegyetemről és a benne helyet foglaló csillagokról, mivel hat napjuk van, ezért sosincs kimondott éjszaka, a napok állandó fénye - a magas fényterhelés - mellett pedig gyakorlatilag láthatatlanná válik a bolygót körülölelő kozmosz. Eddig minden oké is, a laikusnak hihető. Viszont amikor (nem is annyira) váratlanul bekövetkezik a teljes napfogyatkozás a koromfekete környezet és a csillagfény megbolondítja az emberek nagy részét. Hát ezt vette be nehezen a gyomrom…azt, hogy egy fél napig – napig tartó sötétség miatt minden ember agyament tébolyodottá váljék, és félelmében porig rombolja maga körül a civilizációt, egy éjszaka alatt leálljon az áramszolgáltatás, elzárják a vezetékes vizet, elfogyjon az összes benzin, az autókat az utakon hagyják stb. elég nehéz elfogadni. Ezen felülemelkedve vagy ettől eltekintve okés a könyv és hát mégiscsak Asimov írta, kicsit azért legyünk elfogultak vele szemben.

Hú, hát nem egy bonyolult lelkivilágú könyvecske ez, ám néha pont az efféle szórakoztató irodalomra van az embernek szüksége ahhoz, hogy kiheverjen egy akkora megrázkódtatást, mint ami egy félelmetesen rosszul megírt, ámde agyonmagasztalt, hetedhét országra szóló baromság (konkrétan Larry Niven: Gyűrűvilág) elolvasása közben éri. Az elszenvedett sokkot ugyan nem volt képes feledtetni ez a „remekmű” sem, ellenben volt benne egy-két elég mókás hím soviniszta duma, meg pár jól sikerült mondat az emberi birkaság kifigurázására. A meseszerű sztori főhőse egy Regős Bendegúz-szerű okostojás gyerkőc (vagy talán frappánsabb lenne Mézga Aladárhoz hasonlítanom, elvégre ő tényleg képviseltette magát SF fronton), aki folyvást szórja az agyát, feszt visszaugat mindenkinek és egyfolytában valami csínyen töri a fejét. Ehhez mérten aztán semmi komolyra nem kell számítani, csak lazán hátra dőlni és mosolyogni a srác fondorlatos tervein, amiket a Nagy Varázsló despota uralmának megdöntésére forral ki. Pillangórepülő. Körtevállalat. Gamma-vitamin. Hűtőfotel. Kemény öt darab borító akadt!

 Magam is mérnök lévén és úgy is, mint az utópiáról/disztópiákról szóló regények igaz rajongója nagy érdeklődéssel vettem kezembe az Utópia 14 című könyvet. Vonnegut írásai nem teljesen újak számomra, bár még csak két művét olvastam korábban, a Mesterlövészt és Az ötös számú vágóhidat (ez utóbbit minden idők egyik legjobb SF regényének tartják, bár szerintem nem tekinthető igazából SF-nek), viszont azok is tetszettek, mint ahogy az Utópia 14-en is jól szórakoztam, pláne azokon a részeken, melyekben a kétkezi munkás vagy szerelő emberek fikázzák a főiskolát/egyetemet végzett „mérnök urakat”, mivel már én is voltam nem egyszer hasonló szövegek célpontja vagy fültanúja. Nem volt hát nehéz beleélnem magamat a főhős, Paul Proteus helyzetébe, aki egy irodában múlatja napjait, csöppet unja is már a banánt, a kétkezi munkához nem sokat konyít, viszont szeret munka után lehajtani egy-két korsó sört és igencsak megkérdőjelezi a mérnöki munka mondjuk úgy: emberiség segítő hatását. A Vonnegut által elképzelt totálisan gépesített világban ugyanis az állampolgárok helyzete elég kilátástalan: tisztességes (leginkább mérnöki) állása csak annak van, akit a központi számítógép arra érdemesnek talál (és csak addig amíg meg nem szerkeszt egy olyan gépet, ami később őt magát fogja feleslegessé tenni), ebből kifolyólag a továbbtanulás és a felsőoktatás is a kevesek kiváltságának számít, s mivel a szakmunkákat robotok végzik, így mindenki más csak teng-leng a nagyvilágban és várja, hogy majd csak történik egy 180°-os fordulat, neadjisten hogy visszatérjenek a régi szép idők. Gondolatébresztő regény a technikai fejlődés határairól és társadalmi hatásairól, hogy legyen miről dilemmázni; egy ideig még úgysem fogjuk még elérni az automatizálásnak ezt a fejlettségi szintjét, bár a könyv megírása óta eltelt röpke 50 évben azért jóval közelebb kerültünk az Utópia 14 / Gépzongora által vizionált jövőhöz.

A hét első felét Berlinben töltöttem. A kisvárosi magyar gyerek szemüvegén keresztül nézve maga volt a megtestesült jövő – tudományos fantasztikum, hihetetlen mennyiségű anyag- és erőforrás kiaknázásával megalkotott monumentális nagyváros, ahol a rég- és a közelmúlt épp annyira képviselteti magát, mint a XXI. század. Még hogy Európa itt épül nálunk, ne nevettessenek már! De komolyan…Nem akarok politizálni, meg okoskodni, ujjal mutogatni, de aki csak egyszer is elvetődik egy ekkora városba, annak merem állítani, hogy menten kinyílik a csipája, egyszersmind valószínűleg el is szomorodik, hogy alig 12 óra autókázás után megint visszasüllyedhet a magyar valóság mocsarába. Legalábbis ez a külcsín, gondolom ott se minden fenékig tejfel, de ez a kis kirándulás azért egy elég durva sokk volt számomra. Azért megérte.

Berlini túrám arra ihletett, hogy az eheti bejegyzés Thea von Harbou Metropolisz című munkájának borítóit ismertesse meg veletek. A könyv szerintem egy forgatókönyvből írt irodalmi mű lehet, habár egyértelműen nem tudtam kideríteni, hogy mi született meg előbb: a világhírű filmalkotás forgatókönyve vagy ez a regény. Mikor a Metropoliszról szó esik, akkor természetesen minden tájékozott embernek a húszas években Berlinben alkotó Fritz Lang (közelmúltban felújított) némafilmje jut eszébe és talán nem is gondol rá, hogy könyv alakban is hozzáférhető a történet. Nos, hozzáférhető, magyarul is megjelent és nem is rossz; ajánlom azoknak, akik szeretik a kissé sötét, gótikus hangulatú alkotásokat. Mellesleg – hasonlóan A nyolcadik utas a halálhoz, bár ott asszem ezt nem említettem – a regény sokat segít abban, hogy az ember megértse magát a film cselekményét és a szereplőket.

A borítókat követően Michael W. Kaluta könyvillusztrációit tekinthetitek meg. Nem igazán képregény, ezért nem tettem külön galériába, viszont nagyon ott van a szeren. Aki kedvet kapott még több metropoliszos képhez, az guglizzon rá a filmplakátokra és dvd borítókra is, mert egy igen hangulatos világba nyerhet betekintést.

Ismét egy regény a Nagy Találkozásról. A grekek leszálltak a Földön és szebbnél szebb mesékkel kezdték kábítani az emberiséget: azt állították, hogy felügyeletük mellett eljön a kánaán, az egy munkanapos hét, 40 éves korára mindenki nyugdíjba mehet, a paradicsomi körülmények pedig olyan életszínvonalat teremtenek fajunk számára, mintha bizony megnyertük volna a lottó ötöst. Az emberiség pedig hitt nekik, mert hinni akart, s furcsamód csak egyetlen eltökélt, tudós ember akadt a világon, aki másképp gondolt a grekekre, mint holmi felszabadító népre - persze őt senki sem hallgatta meg, mindenkit elbutított a tudatra ereszkedő rózsaszín köd. Ugyan miért hazudnának nekünk ezek a segítőkész, ajándékozó kedvű idegenek? Hiszen sokkal civilizáltabbak nálunk, ha hódítani jöttek volna, akkor biztos kapásból leigáznak bennünket, mint Wells marslakói…

Kellemesen szórakoztató, gyorsan kivégezhető kis könyv ez, amely elsősorban az emberi butaságot és lustaságot helyezi pellengérre, ugyanakkor pozitív és engedékeny hangvétele miatt egyfajta tanmese jellege van neki: mindenki követhet el hibákat, ám ha tanul azokból, akkor havájdidzsiszánsájn. Ezzel együtt nekem tetszett, nálam bejött a külső szemlélő által elmesélt történet és hogy nem voltak túlbonyolítva a dolgok, az üzenet is könnyen leeshet mindenkinek, mint egy hollywoodi popcorn-alkotásban. Egyetlen probléma van csak: olyan még nem történt, hogy az emberiség bármit is okult volna önnön hibáiból, egész egyszerűen képtelen rá. De hát ez egy ilyen bicikli. Borítót nem sokat leltem, ellenben elég igényesek. Talán rábukkanok még egy-két darabra a közeljövőben, ha meg nem, akkor ennyivel kell beérnünk.