Tudományos - fantasztikus regények borítói

Ki hogy áll Dick-el? Én többé-kevésbé szeretem, és ha időnként leveszek egyet a PKD könyveim közül a polcról, akkor mindig úgy indulok neki, hogy most aztán egy remek ötletekkel teletűzdelt, bár kissé elvont regényt fogok végigolvasni, több szálon futó cselekménnyel, tudatmódosító szerekkel és prekogokkal. Többnyire ez be is jön. Nagyon tetszett a Figyel az ég, a Várjuk a tavalyi évet, a Szabad Albemuth Rádió vagy éppen Az álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?, no meg a zseniális Ubik, ugyanakkor képtelen voltam felismerni a (mások által hirdetett) nagyságát a Palmer Eldritch három stigmájának vagy a Csordulj könnyem, mondta a rendőrnek. A Kamera által homályosan megint csak bejött, bár sajnálatos módon a filmet korábban láttam, így az élvezeten rontott (szerencsére ez nem történt meg a Szárnyas Fejvadász kapcsán, mert azt ezer éve láttam már és elfelejtettem, mire az Elektromos bárányokat a kezembe vettem). A minap újra eljött az alkalom, hogy Fütykös K. Fülöp világára hangolódjak; felnyúltam a polcra és az ábécé sorrendbe rendezett Dick gyűjteményemből kiemeltem az első darabot: Az Alfa hold klánjait. Nem célom, hogy túlragozzam a véleményemet, mert részletes könyvismertetők már elérhetők több helyen; itt is egy blog, ami erről szól és emide is egy. Nekem nagyon tetszett, magával ragadott a hangulata, meg egyáltalán az alapötlet, hogy egy világot elmebajosok irányítanak. Mármint, hogy ezt így sci-fi köntösbe burkolva írja meg valaki, hiszen a dolog amúgy mindenki számára teljesen egyértelmű: tényleg elmebajosok tartják kezükben a világot, semmi kétség! Az elmebajos légkör mellé még kapunk egy kicsit nyomozós, kicsit kémtörténetszerű kalandregényes sztorit, amiben megy a kavarás ezerrel, továbbá megismerhetünk egy kissé idegesítő természetű Ganümédészi nyálkagombát is, aki képes olvasni az emberek gondolataiban. Egy helyen dicsérték a könyv humorát; nos, az író tényleg rendesen teleszórta poénokkal a könyvet, néha egészen komikus helyzetszituációknak lehetünk tanúi, mindenképpen szórakoztató. Úgy vegyétek a kezetekbe, hogy szinte letehetetlen :)

Most pedig következzen még egy rövid képregény P.K.Dick életéről, amely anno a Weirdo magazin 17. számában jelent meg, valamikor 1986-ban. Jó szórakozást hozzá!

Ez a könyv beszarás! Konkrétan arra számítottam, hogy egy hülye, lovagos, harcos-gyakós fantasy történetet fogok végigszenvedni, ami valami fondorlatos úton-módon beólálkodott a GBK sorozat amúgy (néhány gagyibb darabtól eltekintve) kellemesen szórakoztató és elég korrekt színvonalat képviselő regényei közé, de korántsem ez volt a helyzet! Igaz, hogy SF elem nem sok van a műben, lovagok viszont annál inkább (ez eddig nálam negatívumként róható fel), viszont – köszönhetően a remek fordításnak - van benne egy kimondottan humoros nyelvezet és egy olyan komikus alapszitu, hogy szinte letehetetlen volt a könyv; kb. úgy éreztem magamat, mint amikor először láttam a Jöttünk, láttunk, visszamennénk című (szintén francia) alkotást, amiben ugyancsak középkori arcok kerülnek közelebbi ismeretségbe a modern kor vívmányaival, kellőképpen rácsodálkozva azokra – akkor is dőltem a röhögéstől. Jelen esetben arról van szó, hogy az emberiség történelme egy csöppet elkanyarodik a keresztes háborúk egy bizonyos pontjához érve: amikor egy űrből jött teremtmény atomgránátokat ad a templomosok kezébe, hogy ezek segedelmével vívják meg szent háborújukat. Nem nehéz elképzelni, hogy mekkora csodálat tárgyát képezi a középkor mélyen vallásos lakóinak szemében ez az "isteni" ajándékcsomag…az idézőjelet az indokolja, hogy a gránátok adományozója feltűnően hasonlít egy ördög vagy démon alakjára (pata, denevér szárnyak, ahogy illik). Frankó kis könyvecske, remek szórakozás, amelyben Pierre Barbet egyfajta választ nyújt arra kérdésre, amely bizonyára már évek óta furdalta mindenki oldalát: hogy a templomos lovagrend tagjai vajon miért is imádták (rossznyelvek szerint legalábbis) a Baphomet nevű bálványt? :D Még jó, hogy a valóságban nem adott nekik atomfegyvereket...Túl sok borító nem akadt mára, úgyhogy inkább a könyvön élvezkedjetek!

Nos, az 1984 … mit is mondhatnék el róla, amit még nem mondtak el vagy írtak le előttem? Szerintem semmit, az általam birtokolt Európa Diákkönyvtár-féle kiadás például több szakavatott szerző alapos műelemzését is tartalmazza - ilyen írásra természetesen én nem vállalkozom, de nem is kell, mert nem erről szól a Tufabor. Legyen annyi elég, hogy piszkosul eltalált, duplapluszjó regény ez, a sötét, disztópiává aljasult „jövőt” (1949-ből nézve legalábbis nevezhetjük így) ábrázoló történetek legalapabbika, ebben a témakörben szerintem csak Zamjatyin Mi című remeke mérhető hozzá (nem véletlenül, ugyebár). Bűngondol az, aki csak egy percre is azt hiszi, hogy ez a regény valami unalmas, lehetetlen baromság, csak azért, mert tanították az irodalom órán! Ellenkezőleg; az emberi faj mocskos természetéből fakadóan a mondandójának veleje egészen egyszerűen (sajnos, teszem hozzá) bármikor aktuálisnak tekinthető, még ha a körülmények esetleg másra is utalnának, azért kétség ne essék: a mindennapi élet színfalai mögött mindig ott dolgoznak/ fognak dolgozni a hataloméhes, manipulatív erők a körmönfont agymosási technikáikkal, elsődleges céljukként kitűzve a népbutítást, az irányítást és a pénzbehajtást; napi szinten tiporják az emberi jogokat és hozzák a magánszféra megsértését elősegítő intézkedéseket, alkalmazzák a kettős mércét, mossák kezeiket, dobálják a szart, bomlasztják a rendet és így tovább és így tovább…szerintem egész álló este tudja ezeket bárki sorolni, aki még össze tudja adni, hogy a kettő meg a kettő az négy... Vegyétek a kezetekbe és olvassátok el – még ma! Nem ér csalni és értelme sem sok van, hiszen a Nagy Testvér szemmel tart!

Nem akarom magamat fényezni, de (ismét :)) sikerült egy egész impozáns borító kollekciót összevadásznom. Megkockáztatom, hogy ezeket így együtt összegyűjtve sehol máshol nem láthatjátok. Persze nyilvánvalóan korántsem teljes gyűjtemény, de így is több, mint 200 borító.

Amikor olvasni kezdtem ezt a regényt még nem sejtettem, hogy az általam kedvelt „utópistás” könyvek közül tartok egyet a kezemben, ezért abban a pillanatban, mikor rájöttem, hogy miről is van szó máris sokkal nagyobb kedvvel mélyedtem bele a történetbe. Nem mintha attól tartottam volna, hogy rossz lesz a könyv; azt már a spanyolországi nyaralás alatt végignyálazott Frankenstein tribute mű kapcsán felismertem, hogy Aldiss úr könyveit nem véletlenül tartják polcaikon a sci-fi és fantasy rajongók. Ebben az 1978-ban íródott és a távoli jövőben játszódó történetben az ironikus és humoros oldaláról is bemutatkozik számunkra az alkotó, bár a témát illik a kellő komolysággal kezelni, hiszen valószínűleg éppen az akkori, cseppet sem poénos, inkább tragikomikus szovjet valóság szolgált alapjául. Képzeljünk el egy olyan utópista világot, ahol gyakorlatilag a kommunista rendszer eszméi uralkodnak a mindennapok felett, az emberek (homo uniformis) nem születnek, hanem gyártják őket, nem egymásba szeretnek, hanem kompatibilitás alapján utalják ki őket egymásnak, a kapitalisták és az istenek már nem léteznek, ahogyan a káros gondolatok sem...vagy legalábbis jól titkolják azokat. Az emberek agymosott robotként melóznak, a kemény munka fáradalmait pedig az államilag biztosított egzotikus utakon pihenik ki. Ők azonban nem spanyolba utaznak buszos túrákra, mint mi, a homo sapiens, hanem olyan távoli bolygókra, mint a primitív állatok által benépesített Lysenka-II. A sztori középpontjában álló turistacsoportot a békésnek induló nyaraláson szerencsétlen baleset éri: a buszuk lerobban a senki földje kellős közepén. Hamar kiderül, hogy a legnagyobb gondot nem az jelenti, hogy a segítség várat magára és még csak nem is a körülöttük ólálkodó bennszülött népség, hanem a szépen lassan felszínre kerülő eltévelyedett gondolatok…Most nem akarok többet elárulni a történetből, mert olyan rövidke a regény, hogy félő minden szórakozást elrontanék pár szóval, de aki rászánja azt a pár órát, az szerintem mindenképpen szórakoztató és szellemes sorokat olvashat el az utópisztikus társadalomról. Jantner alkotott már nagyobbat is, de a torzonborz bennszülött támadó karaktere nekem tetszik.

C.S.Lewis neve számomra nem mondott eddig túl sok mindent, össz-vissz annyit tudtam róla, hogy ő az írója a nemrég felkapott Narnia krónikáinak (mint tudjátok, film is készült belőle, nyilván ezért tett szert hirtelen akkora ismeretségre). Aztán az is leesett a mű eredeti címének megismerésekor (Out of the Silent Planet), hogy erről már az Iron Maiden is megemlékezett egy korábbi lemezén, összeillesztve a kettőt tehát kiderült, hogy nem is tök ismeretlen számomra ez a könyv :) Miről szól A csendes bolygó? Tulajdonképpen az ember gyarlóságáról és a hitványságáról, meg hasonló komoly témákról; az emberi fajról, amit hatalmába kerített még jó régen a Gonosz, de most kibontakozóban van egy nagy változás, ami igencsak fel fogja forgatni a dolgokat (elvileg), good vs evil, meg ilyenek. Mindezt egy angliai tanárember kalandján keresztül tudhatjuk meg, aki embertársai aljasságának (vagy szerencséjének?) következményeként egy ismeretlen bolygóra kerül, körülvéve értelmes fajokkal és kultúrákkal, melyek kezdetben félelmetesnek és halálosnak tűnnek a számára, de hamarosan világossá válik mindenki számára, hogy egyedül az embertársaitól van félnivalója ezen a világon. Ember embernek farkasa, mint tudjuk. Remélem nem rontottam el senki szórakozását, de nem hiszem, hogy nagy dolgokat árultam volna el - ezekre amúgy is rájön mindenki elég hamar, ha belekezd a könyvbe. Összegzésképpen: senki se számítson egy fordulatokban gazdag, letehetetlen regényre, bár kétség kívül olvasható, s tekintve, hogy folytatásai is vannak (amikkel együtt az ún. Kozmikus trilógiát alkotják) majdhogynem biztos vagyok benne, hogy később jobban be is indulnak majd a dolgok...csak éppen nem kimondottan hozta meg a kedvemet a többi részhez ez az első epizód. Ti olvastátok a többit?

Piszkos jó kis SF borítók, nem igaz?