Tudományos - fantasztikus regények borítói

Megkésve bár, de újra posztolok. Nem, nem vettem be fogalmazásgátlót, mindenben a nyaralás a ludas :)

1. Kék a szeme [Radio edit]

2. Az a szép, az a szép (akinek a szeme kék) [ft. Leto II. & Ghanima]

3. Jaj, de szép kék szeme van magának [Ext. mix.]

(Gurney Halleck trubadúr orgyilkos Baliset Balesetek IX. című kislemezének számlistája. A lemez a fremen népdalokat feldolgozó huszonöt részes sorozat kilencedik darabja. Megjelent a Caladan Records gondozásában, kizárólagos forgalmazója az ismert univerzumban a Sietch-O-Tones)

“...de azért akadt pár kellemes perc is az életemben... vegyük például azt az esetet, amikor Leto öcsi addig ügyeskedett a mérgezett kriszkésével, amíg sikerült magát csúnyán megvágnia. Máig sem tisztázott kérdés, hogy élte túl a hülyegyerek, de akkor még úgy tűnt, beadja a kulcsot; nyögött, sziszegett, fetrengett az ágyán, habzott a szája, izzadt, mint a disznó - szóval látszott rajta, hogy kutyául elintézte magát. Engem meg - aki ismer, könnyen el tudja képzelni - mennyei érzések kerítettek hatalmukba, még az ősi Harkonnen vér is felpezsdült az ereimben! “Bezzeg, lesz neked Arany Ösvény meg Kralizec, kis köcsög, csak várd ki a végét!” - gondoltam magamban. Meg hogy “Na, ez se vesz több tartós tejet, az istenátka, jobban teszi, ha magához rendeli a Mahdinátus főpapját, és kéri tőle az utolsó kenetet...”, ilyesmik jártak a fejemben. Én balga! A franc se gondolta volna, hogy háromezer évig fogja húzni a nyomorult féreg! Ez tisztára kiba…” (Alia Úrnő utolsó elcsípett gondolatai)

“Fiatalabb éveimben esett meg velem a következő sztori. Egyszer fogtam magamat és - Ghanima meg a többiek (itt persze elsősorban a zsarnokoskodó Stilgarra és a minden lében kanál nagyanyámra gondolok) tudta nélkül - kilopóztam a Tabr sziecsből, és több napi járóföldre eltekeregtem, ún. spártai edzés címén. Gyalogszerrel haladtam, ételt nem vittem magammal, folyadékként is csak a cirkoruha által visszanyert testnedvek szolgáltak. Ekkor történt, hogy egyik éjjel álmomban apámmá átlényegülve anyámra gondoltam és hát, hogy is fejezzem ki magamat - ciki erről írni, ám egy önéletrajz esetében nem tekinthetek el még a kínos részletektől sem -, szóval a kellemes percek éjszakai magömléssel végződtek. Mármost, Stilgar épp elégszer elmagyarázta azokat a működési elveket, amik alapján a cirkoruha feldolgozza a párát, a kigőzölgéseket, az izzadságot, a vizeletet és a székletet, de soha egyetlen árva szóval sem érintette az ondó tárgykörét. Egyszer sem! Azóta is a számban érzem annak a víznek az ízét, kegyetlen három napom volt, mire visszaértem a sziecsbe, meg persze Ghanima húgom is letolt, mint a szaros gatyát, amiért szó nélkül mentem el otthonról. És akkor arról a hajtóvadászatról még nem is beszéltem, amit a Bene Gesserit indított a cirkoruhám után, miután megneszelték, hogy a gúnya értékes genetikai maradványokat tartalmazhat.” (Szófosás II. Leto: Kendőzetlenül - minden amit tudni akartál az Impérium uráról (és még ennél is több, amit nem) című bestselleréből)

“Áldás vagy átok - ez itt a kardinális kérdés. Hajlok rá, hogy az utóbbi, és meg is mondom, miért. Rögvest rávilágítok, hogy milyen elcseszett szituációk születhetnek abból, amikor visszamenőleg az összes ősöd emléke ott raktározódik az agyadban, arra várva, hogy egy alkalmas pillanatban átvegyék a tudatod fölött az irányítást. Szolgáljon bizonyítékul ez a megtörtént eset: amikor nagyanyám - tudniillik Jessica - úgy felhúzott az intrikáival, hogy már nem láttam az idegtől és éles nyelvvel beszóltam neki (ha jól emlékszem, leboszorkányoztam), a keresetlen szavakon felbőszült apám úgy elvert, mint szódás a lovát. Tehát, hogy mindenki értse: mikor apámról beszélek, akkor az alatt azt értem, hogy magamat vertem el, saját öklömmel ütöttem ki a saját fogaimat, magam fejeltem le a falat és törtem el az ujjaimat, és a többi… nagy hecc, mi? Nyolc napon túl gyógyuló buli volt, úgyhogy ennyit arról, hogy mekkora királyság - hogy ne mondjam: isten-császárság - az ősök szellemeivel az agyadban élni. Ja, és tanulság is van meg erkölcsi mondanivaló, mert egy Atreidestől nyilván elvárjátok, hogy a végére is tartogasson valami elmés megjegyzést. Ám legyen, íme! Az O. K. Bibila parancsolata szerint “Tiszteld apádat és anyádat!”, úgyhogy ha nem akartok úgy járni, mint én, legelőször is ezen töprengjetek el.” (Ghanima sirámaiból)

Féregjáraton - a következő kivételekkel és feltételekkel - bárki utazhat: a) Az utazásban csak fremen vehet részt. b) 10 éven aluli gyermekek, valamint a Próféta csak kísérővel utazhatnak. Kivételt képeznek: az Atreides Ház leszármazottai, úgy is mint Késes Alia, II. Leto, valamint Ghanima, akik nem tévesztendők össze az átlagos gyermekekkel c) Fogyatékossággal élők és mozgásukban korlátozott fremenek szuszpenzor-székben ülve csak azokkal az homokférgeken szállíthatók, amelyeken a szuszpenzor-szék a kijelölt helyen rögzíthető. A kísérővel utazó gyermekek és a magatehetetlen személyek homokférgen való elhelyezéséről, valamint folyamatos felügyeletéről a naib/ok/nak kell gondoskodni.

Az utasok kézipoggyászt vihetnek magukkal. Kézipoggyászként nem szállítható a) olyan tárgy, amelynek szállítását császári jogszabály vagy naib rendelkezés tiltja, b) olyan tárgy, amely méreténél vagy súlyánál fogva a járművön erre kijelölt helyen nem helyezhető el, vagy a többi utas egészségében, testi épségében, ruházatában, kézipoggyászában kárt okozhat (pl. gom-dzsabbar, pajzsgenerátor, kriszkés), c) maula pisztoly. A kézipoggyász őrzése az utas feladata. (Kivonat az “Utazási feltételek a Volán Társaságok menetrend szerinti féregjáratainak belföldi országos, regionális és elővárosi forgalomban történő igénybevételére” című tájékoztatóból)

A furcsa névvel megáldott Lesabéndio (a pallasiak a pattintódióból való előbukkanásuk után kiejtett első szavuk után kapják a nevüket) egy általam amolyan szárnyas budipumpa-formaként elképzelt élőlény, aki egyébként bámulatosan tudja az alakját megváltoztatni (pl., megnyúlik ötven méteresre, mikroszkópot vagy teleszkópot varázsol a szemeiből, meg hasonlók - de ezekre a kunsztokra egyébiránt minden pallasi képes), egy aszterodián élő kicsiny társadalom vezető egyénisége (jól sejtitek, az aszteroida neve: Pallas - ezt az égitestet én úgy képzeltem el, mint egy mindkét végén nyitott homokórát, amit hordószerű alakban elterülő földburok borít). Lesabéndio és a pallasi elitet alkotó bölcsek - szülőatyjukhoz, Paul Scheerbart német gondolkodó nevéhez méltó módon - igencsak szeretnek elmélkedni; honnan jöttünk, hová tartunk, mi célunk az életben, hogyan élnek más bolygókon meg ehhez hasonlók. Az eredmény: filozofikus esti mese felnőtteknek a Mi Urunk 1913. esztendejéből, Tandori Dezső nyelvi leleményével megfűszerezve. Történetünk elején Lesa a következő ideával áll elő: hogy kifürkészhessék a Pallas egét minden nap bearanyozó fényfelleg titkát, építeni kellene egy rohadt magas tornyot (erről rögtön Bábel tornya jutott az eszembe). Ez persze egy monstre vállalkozás, aminek a kézben tartásához és lebonyolításához Lesán kívül egyetlen más személy sem lenne képes - mert mi is szükségeltetik a sikerhez? Kérem szépen, a sikerhez anyagi oldalról nézve kimeríthetetlen munkaerő, rengeteg nyersanyag, rahedli élelmiszer, emberi oldalról nézve elhivatottság, éleslátás, megannyi tervezgetés, meggyőzőképesség, ugyanakkor kompromisszumkészség, lankadatlanság, no és már-már a vallási fanatizmus határát súroló vakhit szükségeltetik. Nincs ezen mit csodálkozni - csak így lehet eggyé válni a világmindenséggel. Kevesebbel egyszerűen nem megy, ez van, srácok.

(Pihent napom volt.)

“Visszatekintve csikóéveimre persze már érthetővé válik, miért vitt le anyám a Bene Gesserit határozott tiltása ellenére is a játszótéri homokozóhoz… gyanítom, az sem lehetett véletlen, hogy a szakácsnő rendszeresen elfűszerezte az ételemet. A kajára amúgy Gurney és Duncan is panaszkodott.” (töredék Paul Atreides: Utólag már könnyű okosnak lenni című visszaemlékezéséből)

“Ugyan úrilányt akartam nőül venni, ám a Sors máshogy keverte a lapokat. Be kellett érnem Irulannal.” (Muad’Dib összegyűjtött beszólásai, 10:16.)

“... mert meglásd, Stilgar, lesz idő, amikor császári trónom mellett állsz majd és azt mondod magadnak: És én még azt hittem, a legnagyobb férgek az Arrakison élnek, de most már belátom, eddig totál el voltam tájolva.” (idézet Usul válogatott aranyköpéseinek 15. gyűjteményes kiadásából)

“Történetek tucatjai szólnak arról, hogyan fojtottam vízbe egy kismestert, amikor meg akartam ízlelni az Élet Vizét - arról azonban már csak a kevés beavatottak tudnak, hogyan fojtottam meg puszta kézzel ötven mekkmestert, amikor elkúrták az arrakeeni hidroglóbusz alapozását.” (részlet a Kwisatz Haderach hetvenkedései című műből)

“25. Ki a cirkoruha vizét issza, saját vizét issza vissza.” (ahogyan az a Mahdi Zsebkönyvek: 100+1 fremen bölcsesség című ismeretterjesztő füzetben olvasható)

“Történt egyszer egy fölöttébb különös eset. Valami ostoba adminisztációs baki folytán a KHAFT egy csillaghajónyi biciklis kulacsot (tartóval, csavarokkal kompletten) küldött a Tabr sziecshez (a Liga hiénái egészen biztosan jót röhögtek magukban, de nem szóltak egy szót sem - tudvalevő, hogy őket mindig is csak a szállításból származó profit érdekelte; mindenki megnyugodhat, ezt is leszámlázták). És mégis mihez kezdjünk ezekkel? - kérdezték a sivatag népének fiai. A mélysivatagban egyedül Muad’Dib lenne képes kerékpárt hajtani, de ezeknek a hitvány kulacsoknak azért még ő se látná hasznát - s a célnak különben is megfelel a jól bevált cirkoruha! A kufárok persze próbálták menteni a menthetőt; mi lenne, ha mégis csak aláírnák a szállítólevelet és elraktároznák a rakományt addig a napig, míg az Arrakison megvalósul végre a régóta áhított Édenekert? Legfeljebb háromszáz év, a műanyag pedig úgysem öregszik, enni nem kér, eláll az addig - érveltek. Ismeretes, hogy a fremen nép gyermekei türelmes emberek - na de ennyire azért még ők sem azok. Képtelenek lévén elsiklani ekkora arcátlanság fölött, azon percben vizét vették a szerencsétlen kereskedőknek. Azóta járják ezek a szólások: Nem árulok biciklis kulacsot [ti. komoly ember vagyok] vagy Megjárta, mint a kulacsos kufár Muad’Dibbel, illetve Korábban kell ahhoz felkelned, hogy biciklis kulacsot tudj eladni Muad’Dibnek! Látjátok, ebbe is belekevertek, pedig ott se voltam akkor. Különben is, rohadtul elegem van már ebből az egész muad’dibesdiből, már bánom, hogy egyáltalán belekezdtem az egészbe!” (forrás: Szemelvények Lisan al-Gaib anekdotáiból)

Ez alkalommal egy elég érdekes könyvre szeretném felhívni a figyelmet: egy disztópikus háttér előtt játszódó, nyomott hangulatú, groteszk mesére, méghozzá (számomra legalábbis) meglehetősen egyedi tálalásban. A szerző a cseh irodalom nemzetközileg is elismert alakja, Ladislav Fuks, a regény címe pedig Mooshaberné egerei. Sokat olvasott könyvmolyok bizonyára találkoztak már olyan regényekkel, ahol az író valamilyen különleges vagy szokatlannak mondható eszközzel él: legyen szó mondjuk a vesszők elhagyásáról, több oldal hosszúságú, végtelennek tetsző leírásokról, vagy éppen pergőtűzszerűen papírra vetett, tömör mondatokról, esetleg az elbeszélő személyének átmenet nélküli váltogatásáról, ezek a könyvek többnyire megosztják az olvasótábort, hiszen a szokásostól eltérő szemléletmódot igényelnek - egy ilyen könyvre komolyan rá kell hangolódni, rá kell érezni a zamatára, különben hamar kiábrándul belőle az ember. Erre persze nem mindenki hajlandó, elvégre aki azért olvas, hogy szórakozzon és kikapcsolódjon egy rövid időre, az nem feltétlenül irodalmi kalandozásra vágyik - éppen emiatt gondolom azt, hogy a Mooshaberné egereit az olvasók minimum fele “ez egy kalap szar” felkiáltással a sarokba fogja vágni :) Ladislav Fuks ugyanis a következő eszközzel él: szánt szándékkal, folyamatosan ismétli önmagát, már-már idegesítő gyakorisággal. Aki egyszer ebben a regényben elmesél valamit, az utána jóformán szóról szóra ugyanazt fogja mindig elmondani, ahányszor csak lehetőséget kap erre a 330 oldal alatt. Amiről egyszer a szerző leírást ad, azt utána akár ezerszer is ugyanúgy fogja leírni a későbbiekben, punktum. A sztori is körbe és körbe jár, a főszereplők nem haladnak semerre, ami változik, az a társadalmi környezet: az egész könyv alatt érezni lehet, hogy valami készülőben van, itt-ott elejtett utalások alapján tapintani lehet a nyugtalanságot és a feszültséget a levegőben, de nem lehet pontosan tudni, hogy mi fog történni, és sokáig támpontot sem kapunk, hogy hová fog kilyukadni a történet (a végefelé persze leesik a tantusz és nagyjából értelmet nyer a sok ismétlés is - legalábbis részben). Ami miatt valamilyen szinten sci-finek nevezhető a regény, az egyrészt a disztópikus színtér, másrészt, hogy vannak benne utalások holdbéli kolóniára, boszorkányságra, médiumokra és misztikus tanokra, bár mindezeket sosem első kézből tárja elénk a szerző, hanem csak a szereplők beszélnek róluk, és ők is csak szóbeszéd szintjén, tehát de nem is biztos, hogy ezekből bármi igaz, lehet, hogy félreértés az egész - ez is hozzájárul a történet depressziót és bizonytalanságot árasztó atmoszférájához (szerintem egyébként ez a hangulatteremtés a regény fő erőssége). Szóval kiknek ajánlható ez a regény? Kemény dió. Akik fogékonyak az irodalmi csemegékre és az egyedi stílusra, azok mindenképpen tegyenek egy próbát a Mooshaberné egereivel, hátha bejön nekik, akik viszont jobban szeretik a hagyományos mesélői eszközöket, azok inkább ne is öljenek időt ennek a regénynek az elolvasásába - aki esetleg épp most kezdett neki, azt előre figyelmeztetem: az első harminc-ötven oldal után sem fog változni a helyzet. Hogy ez most a könyv mellett szól vagy ellene, az már más kérdés. Azok pedig, akik már végignyomták a regényt, bizonyára értékelni fogják Jirí Grus bitang király illusztrációit, melyek ezen és ezen az oldalon találhatóak. Egyébként a magyar kiadás borítója sem marad el színvonalban, sőt nekem kifejezetten a "beteg" kinézetű fedlap hozta meg a kedvemet a regény elolvasásához.

Nem tudom, napjainkban is lehet-e még divathullámról beszélni, de a Hívj be! című regény magyarországi debütálásakor - a kétezres évek derekán - még javában reneszánszukat élték a vámpíros történetek, és minden tini vérszívó élőhalottnak szeretett volna felcsapni, köszönhetően javarészt az Alkonyat-sorozatnak (most éppen a zombik a menők, már amennyire én látom). Engem a vámpírok már egy ideje nem hoznak lázba, ezen a betegségen már átestem közel húsz évvel ezelőtt, amikor kiadták nálunk bizonyos Anne Rice Vámpírkrónikáinak első két kötetét (természetesen az Interjú a vámpírral és Lestat, a vámpír című regényekről van szó), illetve a kezembe kaparintottam Stephen Kingtől a Borzalmak városát. Lestatékkal a városi könyvtár jóvoltából ismerkedtem meg, Ben Mears viszontagságos kalandjaiba pedig osztálytársam nővére által volt szerencsém bepillantást nyerni, de ez most mellékes. Egyébként ezek a regények anno teljesen lenyűgöztek (a Város hercege című könyvet például ünnepi istentisztelet alatt olvasgattam a ref. templomban… ezért valószínűleg majd még elszámoltatnak Odaát), de amikor 2000-ben az egyetemi tankönyv utalványomat a Vámpírkrónikák általam sokáig várt folytatására, a Kárhozottak királynőjére költöttem, már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jó helyre teszem-e a pénzemet - ami azt illeti, a könyv azóta is ott pihen a polcon, máig végigolvasatlanul. Szakítottam a vámpírokkal (Bram Stoker Drakuláját ugyan még nem tettem említést, de azt bizonyára a legtöbben ismerik, aki pedig nem, az ha másért nem is, a nyelvezete miatt feltétlen olvassa el, kiváló könyv, rendkívül szórakoztató). A hosszúra nyújtott előszó alatt nyilván rájöttetek már, hogy John Ajvide Lindqvist regénye, a Hívj be! egy vámpíros sztori. Úgy esett, hogy szüleimtől 2009-ben ezt a könyvet kaptam karácsonyra, és azóta ott is állt a polcon a Kárhozottak királynője társaságában - egészen idén márciusig, amikor úgy gondoltam, hogy becsületből muszáj lesz legyűrnöm, elvégre ajándékba kaptam meg minden. Igazából nem hatott meg. Olvastam pár véleményt róla, egyesek odáig vannak érte, többször újraolvasták, nekem nem nagyon tetszett, semmi extrát nem kaptam tőle, se izgalmas nem volt, se nem tudtam meg újdonságokat a vámpírokról, ellenben volt egy csomó fura hangzású svéd név, amik sokszor úgy megkevertek, hogy lövésem se volt, az illető férfi-e vagy nő. Mindenféle testnedvek is fröcsögtek, de az teljesen rendben van, elmúltam már 18 éves. A történet szerint 1981-et írunk (az 1968-ban született író gondolom bizonyos nosztalgiával tekintett vissza a gyermekkorára, ezért ebbe a korszakba helyezte a cselekményt), a helyszín egy nyomorúságos, szürke lakótelep és környéke Stockholm egy elhanyagolt külvárosában. Itt lakik Oskar, a pufók, félénk, de élénk fantáziával megáldott kissrác, akit osztálytársai ott alázzák és verik, ahol érik, a környezetét benépesítő felnőttek pedig egytől-egyig emberi roncsok: leharcoltak, iszákosak, drogoznak, kurválkodnak, szóval úgy általában véve olyan kényszerpályán mozgó lecsúszott egzisztenciák, akiknek esélyük sincs a menekvésre. Ideális vadászterepnek látszik egy vámpír számára, nem igaz? Az is; az áldozatok száma gyarapszik, a kezdetben mit sem sejtő Oskar pedig még jól össze is haverkodik a vámpírral, sőt bele is zúg, méghozzá nem gyengén (a vérszívó ugyanis egy kislány… első ránézésre, legalábbis). Zsák a foltját - egy vámpír sem lehet meg a ghoulja nélkül, hiszen valakinek nappal is tartania kell a frontot. Ha máshogy nem, hát lógni kell a suliból.