Tudományos - fantasztikus regények borítói

Nagy barátja vagyok az újságosoknál megvásárolható könyvsorozatoknak, legalábbis ami egy-egy gyűjtemény indító darabját illeti - ezek a rendszerint ízléses megjelenésű, igényes irodalmi tartalommal bíró kötetek alig pár száz forintért kelletik magukat, s arra éppen megfelelnek, hogy tágítsák az ember látókörét, olyan szerzőkkel ismertetve meg az olvasót, akitől egyébként nem feltétlenül olvasna; hogy aztán a széria többi tagját megveszi-e bárki is háromszor annyiért, az már más tészta, én általában nem áldozok ennyit, bár már az ellenkezőjére is volt példa, több esetben is. Így adódott, hogy már nem is tudom, hány ilyen árván maradt “első kötetem van” a polcon, de mondjuk tíz biztosan (az egyetlen hátrányuk, hogy általában egy szép egyes szám virít a gerincen :)). A Kossuth Kiadó az egyik élenjáró cég, amely rendszeresen vállalkozik arra, hogy megjelentessen efféle sorozatokat; aki találkozott már velük, az tudja, hogy most éppen a Jack London életművet dolgozzák fel - így figyeltem fel magam is a 140 éve született kalandorra, Jack Londonra, s a Beszélő kutya című regényére, amely - a bevezető után talán nem meglepő - a sorozat nyitó kötete volt, és így találtam rá hamarosan A vaspatára is, amely London utópikus/disztópikus - tehát némi jóindulattal tudományos-fantasztikusnak is nevezhető - regénye, és amellyel így a munka ünnepe közeledtével valamelyest aktuális is előhozakodni.

A könyv egy huszadik századi történetet mesél el, ám már az első oldalakon tisztázódik, hogy az elbeszélés voltaképpeni jelene a 2600-as évekre tehető - ez a kor a megvalósult kommunizmus, a megteremtett földi paradicsom, a testvériség kora, ahol nincs helye elnyomásnak, kizsákmányolásnak, erőszaknak, egyszóval minden tökéletes = utópisztikus. Na, ez az az időszak, amiről maximum lábjegyzetekben elejtett utalásokból tudunk majd meg többet, de ez talán nem is annyira érdekes, hiszen minden küzdelem véget ért, az álmok egytől-egyig teljesültek. Csakhogy ez nem volt mindig így, nagyon is nehéz volt a rabiga, amelyet a plutokrácia akasztott az agyonnyomorgatott proletárok és a lekenyerezett középosztály nyakába (ez pedig már az a bizonyos disztópia, amit említettem), s létezett egy kemény időszak, amikor sztrájkokkal, lázadásokkal és kommünökkel tarkított osztályharc tombolt a földtekén, s csak kevesek voltak képesek tartani a Vaspata által eltiprottakban a lelket (áldott legyen Marx és Darwin, hogy egyáltalán voltak ilyen felsőbbrendű emberek!). Ernest Everhard és b. neje egyike a mindig tettre kész forradalmároknak, a Vaspata - azaz az elnyomó nagytőke (nem összetévesztendő azzal a bizonyos Vasököllel, amely a szembenálló fél fegyvere :)) - elleni harcról is a hölgy naplója révén szerezhetünk behatóbb ismereteket. A könyv végeztével, utólag utánaolvasva Jack London életrajzának egyáltalán nem tűnik meglepőnek, hogy hithű szocialista volt a pasas, és az sem furcsa, hogy a forrongó huszadik század hajnalán megírt egy ilyen politikai kiáltványt - a meglepő inkább az, hogy egész jól sikerült a munka, a marxista propaganda nem tolakodó, emészthető, igazából még sajnálja is az ember, hogy nem jött össze ez a nagy egyenlősdi, bár London is 600 év távlatába helyezte a sokak által már epekedve áhított szabadség-egyenlőség-tesvériség kiteljesedését. Csak győzzük kivárni!

Merem remélni, hogy egy olvasóm sem osztja azt a nézetet, mely szerint a rossz hír hozóját le kell lőni, ugyanis igen szomorú hírt kell közölnöm: a Metró 2035 című regény egy kis túlzással élve úgy rossz, ahogy van. Hú, ez elég drámaian hangzott, igaz? :) Na nem mintha olvashatatlan lenne, azért ott még nem tart a szerző, de hogy mégis miből gondolta Dmitry Glukhovsky, hogy éppen egy ilyen egy helyben toporgó, rém unalmas, önismétlő, szenvelgő, mindenféle borzongást, izgalmat (pláne misztikumot) nélkülöző, ellenben bő lére eresztett regényt tesz el folytatásként az asztalra, azt el sem tudom képzelni (tippem mindenesetre van: szerintem abban töri a fejét, hogy az alagutak és járatok falait feszegetve megnyissa regényfolyamát - mert gondolom tervez még folytatásokat - a nem is annyira élhetetlen föld felszín, az éltető napsugár felé, így közbeiktatott egy lájtosra sikeredett közjátékot). Főhősünk, a Metró 2033-ból megismert Artyom egy kiábrándult, szánalmas, moralizáló, fásult roncs, egyre csak ugyanazokat a hülyeségeit hajtogatja, rohadtul nyűgös egy pali (ahogy mondani szokás, neki még a szar is keserű), pedig igencsak életrevalónak kellene lennie, ha már egyszer a próféta szerepét osztották rá és a felszínre akarja vezetni az alagutakban elkorcsosuló, egymáson élősködő embertársait. Nem is ezzel van a bajom, legyen a főszereplő antihős, tök jó dolgok sülhetnek ki belőle, de akkor könyörgöm: történjen már más is, ne csak annyi, hogy emberünk folyton a szembenálló frakciók fogságába esik, onnan kiszabadul, hol megsebesül, hol összefércelik, miközben egyre-másra palira veszik, elárulják - unalmas ez így, pláne, hogy olvashattunk ilyet már korábban is. Ez szerintem az erős kezdés utáni látványos visszaesés tipikus esete, pedig nekem a Metró 2033 nagyon tetszett, és igen sokat vártam ettől a folytatástól (is) - talán ezért is olvastam végig, minden ellenérzésemet félretéve, az utolsó oldalig várva, hogy majd csak jön a pálfordulás és egy frappáns csattanó kedvéért majd minden addigi közhelyet megbocsátok. Most már majdhogynem azt mondom: kár volt az elvesztegetett időért és alighanem végeztem a Metróval, akár kimerészkednek a túlélők a felszínre, akár megmaradnak birkáknak a maguk kis nyomorában. Hanem, mivel ez a könyvajánló amolyan gyászos hangulatú, Artyom-féle picsogássá, kvázi “könyv nem-ajánlóra” kerekedett, csak úgy zanzásítva felsorolok ide pár címet - igaz, egyik sem sci-fi, de minőségi orosz irodalom - melyek közül - meggyőződésem! - bármelyiket is veszi kezébe, ezerszer jobban jár a kedves olvasó: V. Akszjonov: Moszkvai történet, V. Vojnovics: Iván Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai, Ilf-Petrov: Tizenkét szék, A. Szolzsenyicin: A Gulag szigetcsoport, M. Bulgakov: A Mester és Margarita.

Ismét egy ősrégi irományt kapartam elő a Drive fiókom mélyéről, de nem járunk vele rosszul, mert a témának köszönhetően rögtön három könyvborító galériát is végig tud majd böngészni az érdeklődő (figyelem, több mint 300 képen kell majd végigfutni!). Nem ma volt már, amikor az aktuális görögországi nyaralásra készülve az Utazások az időgéppel című GBK-s könyvet pakoltam be a csomagomba, hogy legyen mivel elütni napfürdőzés közben a fölös időt (nem volt rossz nyaralás, bár hazafelé a buszunk szokás szerint lerobbant). Szóval: a kötetben három regény kapott helyet (talán ezt már lehetett sejteni abból, hogy három galériát emlegettem), felütésként kapásból egy klasszikussal indított a szerkesztő, mégpedig H. G. Wells-től Az időgéppel. Bár akkor én már ismertem a sztorit, és legyen bármekkora alapmű, különösebben elsőre sem hagyott bennem mély nyomot, azért csak elolvastam, hogy legyen mihez kötni a második és harmadik regényt, melyek az Időgép kvázi folytatásai, továbbgondolásai. Egyébként, mint azt méltatásokban mondani szokás, ez a regény tekinthető a sci-fi időutazós történetek előfutárának, bár még egyáltalán nincsen túlbonyolítva a dolog: a főhős egyszerűen épít egy időgépet és előrehúz jó messzire a jövőbe, ott találkozik az elkorcsosult és két részre szakadt emberi leszármazottakkal (a felszínen élő eloikkal és a föld alatti kannibál morlockokkal), eltölt ott egy kis időt, aztán gyorsan rájön, hogy nem valami kellemes helyről/időről van szó és az elvárható bonyodalmak leküzdése után lelécel, majd - néhány bakugrást követően, megismerkedve bolygónk végóráival - hazafelé veszi az irányt.

A kötet érdekessége persze nem is maga Az időgép, hanem a mögötte helyet kapott két folytatása. A középső darab, Az időgép visszatér, Egon Friedell kisregénye már többet foglalkozik magával az időutazással és annak fizikai hátterével, az utazás határaival, tudományosabb jelleggel ruházva fel a kalandregény történetét. Egyébként nagyjából hasonló színvonalat képvisel, mint Wells alkotása, vannak benne tök jó kis levélregényes részek, de néhol azért komolytalanságba fullad a mű (az időutazó ellátogat egy-két nevetséges idősíkra, legalábbis nekem nem nagyon tetszettek), de összességében azt mondanám, hogy a Visszatérést “az első rész” méltó folytatásának tekintem, mivel eddig sem misztifikáltam túl az eredetit. A kötetben helyet kapott egy harmadik regény is (igazából a felét ez teszi ki), amely A morlockok éjszakája címet viseli, szerzője pedig K. W. Jeter. Míg Fridell művében egy szó sem esett semmiféle morlockokról - mivel nem ez a részlet állt az író érdeklődésének középpontjában, hanem maga az időutazás - addig Jeter kalandregénye az időgépet Wellshez hasonlóan csak eszköznek használja, egy gépnek, ami tök mindegy, hogy milyen elven működik, de a morlockok kezébe került, akik ezt kihasználva szépen vissza is jöttek a 19. század utolsó éveibe, a regény főhőseinek idejébe, hogy időnek előtte elfoglalják az egész világot. Bár kalandregénynek nem rossz, azért jó előre szeretném figyelmeztetni a nagyérdeműt, hogy aki úgy érzi, hogy könnyen megülné a gyomrát, amikor egy történetben szerepel együtt Merlin, Arthur király, Atlantisz, az időgép és a morlockok, az inkább a kezébe se vegye a könyvet. Sakkjátékosokként bemutatni a jó és rossz erőit meg már régóta nem számít nagy durranásnak.

Az elkövetkező néhány posztot valószínűleg olyan 3-4 éve megírt szövegek alapján/felhasználásával fogom publikálni, amelyek még - a mostanihoz képest legalábbis - termékenyebb időszakomban születtek, de valami véletlen folytán még nem láttak napvilágot (olyan regényekről, melyekre amúgy már nem is biztos, hogy emlékszem :)) - ez amúgy tök jó dolog, mert mostanában szinte egy fantasztikus könyvet se vettem a kezembe, pedig egyébként vagy egy tucat regényt azért sikerült legyűrnöm ("sajnos" nem bírom ki olvasás nélkül :)). Szóval felpukkantottam az időkapszulát, leporoltam a pár éves szövegeket, melyek közül az első rögtön el is kezdődik, mégpedig a következőképpen: Sztrugacijékben még nem kellett csalódnom. A kölyök című regényüket úgy csereberéltem egy könyves közösségi portálon jó pár Kozmosz fantasztikus regénnyel egyetemben - valami négy-öt vékonyka sci-fit kaptam egy szépirodalmi kötetért. Azután ott pihent a polcon kb. két évig, míg úgy nem döntöttem, hogy sorra végigveszem a kozmoszos könyveimet (ezek például: az Újjászületés, A város és a csillagok, a Frankenstein vagy egy másik Sztrguackij-regény, az Egymilliárd évvel a világvége előtt). Ekkor már olvastam egy-két könyvet a szovjet alkotópárostól, mégis kissé idegenkedtem egy mauglis sztoritól - mint kiderült, teljesen alaptalanul, nagyon jó, komoly alkotásról van szó, ráadásul egyes szám első személyben íródott, amit én valamiért jobban szeretek. Az emberiség történelmében elég gyakran előfordult, hogy amikor a “fejlett” civilizáció eljutott egy addig ismeretlen földrajzi területre, amelyet idegen, "fejletlenebbnek" tartott népcsoport lakott (holott szerintem inkább csak a kultúrák gyökeres eltéréséről volt szó), akkor szinte rögtön nekilátott, hogy rákényszerítse a maga akaratát, vallását és kultúráját az őslakosokra. Ez az agresszív gyarmatosítási szemlélet alapvető ellentéte annak a - véleményem szerint leginkább értelmes - megközelítési módnak, amikor az azonnal leigázás helyett a másik megértésére, tiszteletére, elfogadásására törekszenek a betoppanó idegenek/"vendégek". Asszem a tudományos-fantasztikus irodalom ezt a kérdéskört a Földről az univerzum közeli és távoli szegletei felé irányuló expedíciók és a felfedezett bolygókat leigázó emberiség felől közelíti meg a leggyakrabban. A kölyök című regényben egy lakatlannak hitt planétát próbál meg terraformálni egy kutató csoport, amely munka közben egy földi eredetű űrhajó roncsaira bukkan. Hamar kiderül, hogy az űrhajó két halott utasán kívül van egy túlélő is, méghozzá egy kisfiú, aki a súlyos baleset és a bolygón uralkodó zord körülmények ellenére valamilyen csoda folytán életben maradt és hihetetlen testi és szellemi fejlődésen ment keresztül. De az is lehet, hogy ennek a csodához semmi köze - mi van akkor, ha a bolygó mégsem lakatlan, hanem nagyon is élnek rajta; ha egy olyan faj lakhelye, akik most láthatatlanok kívánnak maradni a betolakodók előtt, viszont évekkel ezelőtt vették a fáradtságot és megmentették, majd felnevelték a fiút? Meddig mehet el a csoport és annak vezetője, hogy megpróbáljanak kommunikálni a rejtőzködő őslakosokkal és felhasználhatják-e (kihasználhatják-e) közvetítőnek az ifjú “Mauglit”? Ebben a regényben legalább nem azzal kezdik, hogy nekirontanak az őshonos népnek, Sztrugackijék azért ennél jóval emberségesebbek.

Mert ugye volt már ilyen korábban is és biztosan lesz is még rá példa, valamiféle hajlamosság okán...szóval röviden összefoglalom, hogy miért nem volt érkezésem olvasni / írni az elmúlt két hétben, csak úgy az emlékezet számára.

Rosszullét -> Hányinger -> Hányás -> Hasmenés -> Láz -> Szélgörcsök -> Hasi fájdalmak -> Véres vizelet -> Vese görcsök -> Éjszakai ügyelet -> Injekció a farpofába -> Vese görcsök -> SBO -> Infúzió -> Vese görcsök -> Urológia szakrendelés -> Ultrahang -> Prosztata vizsgálat -> Vese görcsök -> Rtg diagnosztika -> A kő megmutatkozik, 8 mm (+ 5 mm-es és 3 mm-es testvérkék tartalékba helyezve) -> Vese görcsök -> Sok folyadék -> Ugrálás fel és alá -> Vese görcsök -> Még több folyadék -> Óránként vizelés -> Vese görcsök...nem mégse...most egyszerre mintha javulna a helyzet...elképzelhető, hogy? csak nem? -> YESSS!!!! -> Lábadozás