Tudományos - fantasztikus regények borítói

Uhh, végre valahára csak eljutottam odáig, hogy megszüljem 2016. első posztját. Még tavaly év végén, a két ünnep között sikerült összeszednem valami jóféle téli betegséget, ami azóta is megkeseríti az életemet, bár már nem olyan durván, mint például az év elején + annyi munka van a cégnél, mint talán eddig még soha, ráadásul feszített a tempó is, szóval ezért lehetséges, hogy fáradtabbnak érzem magamat, mint amikor dec. 23-án elmentünk szabadságra. Összességében véve semmi hangulatom nem volt blogolni, illeve megeshetett, hogy az antibiotikum mellé véletlenül bevettem a fogalmazásgátlómat is :) Ha nem is múlt el teljesen ez a gáltó hatás, azért megpróbálkozom egy új bejegyzéssel, mert még korábban beígértem a Második Alapítvány-trilógia befejező darabjának, Az Alapítvány győzelmének a borítóit, s mint tudjuk - az ígéret szép szó (van egy azonos címmel jegyzett Kusturica-filmalkotás is, aki nem ismeri, annak ajánlom megtekintésre, kellőképpen beteg anyag, jóféle zenével). Nos, szóval Hari Seldon tovább botorkál rögös kis útján a pszichohistória kidolgozása és tökéletesítése felé, életének fonalát ezúttal David Brin veszi fel és gördíti tovább, és nem is végzi a dolgát rosszul, bár a robotos, alapítványos könyvekhez méltóan ezúttal is sok az agyalás és a szócséplés, ellenben kevés az akció, de hát ez egy ilyen műfaj, aki elolvasta az előző két részt, az amúgy sem számít másra. Mivel a sztori az eredeti Asimov-regényekben történteket vezeti fel, készíti elő és igyekszik megmagyarázni, ezért a regény nem is szólhat másról, mint a Második Alapítvány gondolatáról és a mentalikus képességekkel rendelkező emberek megjelenéséről, ezek kiteljesedéséről, Gaiáról és Galaxiáról, azaz a bolygó és galaxis méretben összekapcsolódó közös tudatról, meg persze a robotok törvényeiről, melyek legtöbbször már az olvasó könyökén jönnek ki, de sokszor maguk a robotok is totál kész vannak az örökös filózástól, hogy akkor most mit szabad és mit nem szabad, és akkor most kinek az érdekében szabad vagy nem szabad és emiatt suttyomban (merthogy az emberek nem tudhatnak róluk meg az őket körülvevő világ egy csomó más dolgáról sem, mert abból nagy-nagy káosz származna) frakciókat alakítanak és stikában háborúznak egymással - a fő kavarógép szerepére pedig továbbra is készségesen vállalkozik R. Daneel barátunk. Szegény Seldont amolyan mellékszereplőnek éreztem ebben az epizódban, akit mindenki igyekszik a saját céljai érdekében dróton rángatni, de hát tehet-e még bármi érdemlegeset egy megfáradt öreg harcos? Nem sokat, ő már eljátszotta a szerepét ebben az emberiség üdvözüléséért folytatott játszmában. Tartsuk meg jó emlékezetünkben!

Mit szólnátok hozzá, ha az évet egy kisebb borító-orgiával zárnánk? Mivel az előzőleg beígért Az Alapítvány győzelmét még nem sikerült lenyomnom, ezért egy évekkel ezelőtt olvasott, de eleddig a Tufaboron még feldolgozatlan mű kiadásainak fedlapját vehetitek szemügyre - igaz, ezúttal nem regényről van szó, hanem egy novellás kötetről, de ezen szerintem nem lesz nehéz felülemelkednünk. Szóval következzék ismét Lem.

Pirx pilóta neve sokak számára ismerősen csenghet, köszönhetően a ‘70-es évek elején forgatott magyar televíziós sorozatnak - talán pont emiatt egyből társítják is a gagyi, gyerekes sci-fivel, ami szerintem hatalmas tévedés. Tény, hogy a sorozat képi minősége mai szemmel nézve eléggé gyenge, én személy szerint nem is tudtam belőle megnézni fél óránál többet (egyesek szerint viszont az “annyira rossz, hogy az már jó” kategóriába sorolható). A Pirx kalandjait elmesélő novellás kötet persze egyáltalán nem tré vagy komolytalan, hanem éppen ellenkezőleg, a Lemtől megszokott igényesség jellemzi, a főszereplő maga is egy komoly, felkészült, hivatását maximálisan szolgáló, becsületes és jópofa fickó, akivel valahogy majdnem minden útján történik valami kalamajka: elromlik vagy emberi vonásokat vesz fel egy automata, vagy az űrhajója egy rakás ócskavas, amit csak komoly kihívások árán képes A-ból B-be eljuttatni, vagy egy android próbálja átejteni, vagy csak szimplán szétszopatják az űrhajós iskolában. Szóval a sztorik változatosak, érdekesek és ami még fontos, hogy szerintem elég jól érzékeltetik az űrutazások magányosságát, a sokszor a legénységet gyötrő unalmat, a világűr síri csendjét, hiszen az elhivatottságuktól eltekintve a könyvben szereplő űrhajósok csak egyszerű melósok, kb. mint a kamionosok. Az alábbi szebbnél szebb, de legalábbis érdekesebbnél érdekesebb grafikákkal kívánok mindenkinek Kellemes Ünnepeket és Boldog Új Évet! Találkozunk 2016-ban!

Szokta valaki nézni a Maradj Talpon! című vetélkedőt? A pénteki adásban a kihívó játékos, Csaba (aki mellesleg húgom kollégája a tantestületben) egy számunkra tök egyszerű kérdésen esett ki: szegény ember még életében nem hallott a A triffidek napjáról. A Sherlock Holmes-féle deduktív logikát alkalmazva hamar megállapítottam, hogy Csaba nem tartozik a Tufabor hatvanegynéhány olvasója közé, ahogyan az a játékos sem, aki pár nappal előtte Lovecraft miatt vérzett el. Nos, amennyiben lenne olyan olvasóm, aki ebbe a játékba készül és neadjisten azt a kérdést tenné fel neki Gundel Takács Gábor, hogy mi a Második Alapítvány Trilógia középső regényének címe, az nyugodtan válaszolja azt, hogy Alapítvány és Káosz, hozzátéve: a szerző Greg Bear. Ez - tudniillik, hogy még a szerző neve is csípőből megy - ugyan már hencegésnek minősül, de oda se neki :) Elemezve a címet, az Alapítványról nem kell sokat szólni, azt már jól tudja minden sci-fi rajongó, mi fán terem, de hogyan furakszik a képbe az a fránya káosz? Skandar Graun, mindenki kedvenc fél-ork harcos-papja is Hari Seldon, a pszichohistórikusok és az Alapítvány eszméje ellen dolgozik, láncos buzogányával akadályozva a Birodalom túléléséért folytatott áldozatos munkát? Ilyenről szó sincs, épp elég káosz van a Birodalomban holmi harcos-papok nélkül is: a szokásos hatalmi játszmákon kívül - nem mintha ez nem lenne pont elég Hari Seldon életének megkeserítéséhez - egyre gyakrabban tűnnek fel a színen - az Alapítvány szemszögéből nézve a jó és a rossz oldalon egyaránt - mentalikus tudattal rendelkező egyének (talán az egyén szó itt találóbb, mint az ‘ember’ kifejezés, hiszen Giskard óta a robotoknál is előfordul ez a képesség), nem beszélve arról a nagyszámú robotról, akik a Trantor népei között elvegyülve manipulálják az eseményeket, gyakran egymással sem értve tökéletesen egyet a követendő irányról (nagyrészt a szerző is köréjük szövi a meséjét), sőt, még az előző kötetből, Az Alapítvány félelméből megismert mesterséges intelligenciák, a szimek is bekavarnak a cselekménybe, hiszen ők már eredetileg sem képviseltek egységes álláspontot szinte egyetlen kérdésben sem. A regény egyébként az Alapítvány első kötetének eseményei közé illeszkedik, amint arra a Bear-regény nagyon hasznos előszava rá is világít. Élvezetesebbnek találtam, mint az előzmény kötetet, s most már csak a befejező rész van hátra, amellyel terveim szerint hamarosan - remélhetőleg még az idén - jelentkezem itt, a Tufabor hasábjain (különösebb sietségre egyébként semmi okom, tekintve, hogy az előző posztom 3 hét leforgása alatt írd és mond 0 azaz, nulla vagy ha úgy tetszik zéró megtekintést produkált…gondolom mindenkinél kikötötték az internetet vagy ilyesmi).

Legutóbbi bejegyzésemben már tettem rá utalást, hogy az elszánt olvasó, aki az Előjáték az Alapítványhoz című könyv olvasásához nekilát, készüljön fel arra is, hogy nem árt majd az első és a második fejezet közé beiktatni Gregory Benford Alapítvány-regényének, Az Alapítvány félelmének lájtos kis háromszázötven oldalát is - persze csak abban az esetben, ha törekszik a teljes sztori megismerésére. Történt ugyanis, hogy három neves sci-fi szerző - Gregory Benford, Greg Bear és David Brin - Isaac Asimov történetei által inspirálva és az író örököseinek teljes hozzájárulásával megírta a Második Alapítvány Trilógiát, vagyis az Alapítvány előzmény-regényeinek folytatásait - tehát még mindig nem tértünk rá a lényegre, továbbra is az előjátéknál tartunk :) A trilógia nyitó kötete, mint mondottam Az Alapítvány félelme címet viseli, s a főszereplő szintén Hari Seldon, robot oldalbordájával, Dors Venabilivel kiegészülve. Tematikáját tekintve a könyv jól illeszkedik az Előjátékhoz, hiszen ebben is pszichohistória megszületésének rögös útját követhetjük nyomon, ami nem csoda, tekintve, hogy a könyvben Harit még csak nem is választották meg első miniszternek - igaz nem is nagyon fűlik hozzá a foga, hogy I. Cleon császár kirángassa őt a matematikusi elefántcsont tornyából, egyenesen a politika nagyszínpadára. Merényletek, szabotázsok, bolygók sorsát befolyásoló döntések, belső vívódások - egyszóval minden megtalálható a regényben, amit már megismerhettünk az Előjátékban. Sőt, a szerző a kor műszaki színvonalának megfelelően ki is terjeszti az Alapítvány-univerzum távlatait, amikor beemeli a történetbe a mesterséges intelligenciák tárgykörét, valamint egy, a digitális világban garázdálkodó idegen értelemmel (ún. mémekkel) is gazdagítja a sztorit. Valamiért én éppen ezekkel részekkel nem voltam kibékülve, a kibervilágban játszódó fejezeteknél kifejezetten lassan haladtam az olvasással, sőt, néhol kimondottan unalmasnak tűnt a regény. Vajon más is így volt ezzel?

Mint az ismeretes, hiszen sokszor, sok helyen - bár nem feltétlenül a jelen bejegyzés tárgyához kapcsolódó kontextusban - hangoztatták már a téma szaktekintélyei: az előjátékra sosem árt kellő hangsúlyt fektetni, hiszen így sokkal élvezetesebbé tehetjük az azt következő eseményeket. Mindenesetre könyvek, filmek és számítógépes játékok esetében sem ritka, hogy utólag írjanak előzményeket egy-egy sikeres, jelentős érdeklődésre számot tartó történethez - a sci-fi regényeknél maradva gondoljunk például a Dűne-univerzumra vagy a Star Wars-ciklusra, melyeknek számos előzménye született. Isaac Asimov nem hagyta fan-fiction gyártó lelkes amatőrökre ezt a munkát, és még életében nekilátott fő művének, az Alapítvány-univerzumnak a kiterjesztéséhez, s ami azt illeti, ezt nem is csak az idő síkján tette meg: sorra születő regényeiben szép lassan a Birodalom-, és Robotok-sorozatokkal is egybefonta az Alapítvány-univerzumot - már amennyiben jól értesültem; jómagam nem olvastam még Asimov összes regényét. Nos, visszaemlékezve az Alapítványra úgy rémik, hogy abban a Galaktikus Birodalom megmentője, Hari Seldon már egy ideje halott, s csak mint a múlt jószándékú kísértete jelenik meg a szereplők előtt, amikor a történelem egy-egy - a pszichohistória által sarkalatosnak ítélt - fordulóponthoz közeledik. Az Előjáték az Alapítványhoz című regényben viszont (amely regény egyébként a szintén előzmény-könyvet, Az Alapítvány előtt című művet követi időrendben) Seldon még hús-vér ember, és mit ne mondjak, szegény rohadtul szenved, hogy valami épkézláb formába öntse végre a pszichohistória általa megálmodott, kibontakozófélben lévő tudományát. A munkáját tanszéki ügyek, politikai machinációk, merényletek, szabotázsok, kényelmetlen döntéskényszerek, személyes tragédiák, lelkiismereti dilemmák, az öregedés és az általános hanyatlás elleni küzdelmek nehezítik, amelyek azonban így vagy úgy egyre közelebb juttatják a szűk családi körével együtt remek kis csapatot alkotó matematikust a működőképes összefüggések kidolgozásához, összességében tehát az Alapítvány létrehozásához. A kötet öt lazán illeszkedő fejezetet tartalmaz, amelyek között időben egy-egy évtized telik el; a homályba vesző közökben lezajlott eseményeket az olvasó fantáziájára bízza a szerző - akad, aki ezt a lehetőséget ki is használta: az első és a második fejezet közötti tíz éves hézagba például (az első történetben Hari még csak gondtalan matematikus prof, a másodikban pedig már ő az Eto Demerzelt, alias R. Daneel Oliwavot váltó első miniszter) Gregory Benford még simán beillesztette A Második Alapítvány trilógia nyitó kötetét, Az Alapítvány félelmét. Nos, tekintettel arra, hogy ez egy előzmény-könyv, igazából inkább azoknak ajánlom, akik már olvasták az Alapítványt és tetszett is nekik - a többieknek viszont a Csendes Dont propagálom; most végeztem a 4. kötettel és oda meg vissza vagyok tőle, bár véleményem szerint csóró Grigorijt a regény végén túlzottan is megszívatja az élet. Bocs a spoilerért :)