fkristof:
@besucher: Csak éppen személy szerint ő már nem sokra megy vele... (2017.11.09. 14:40)Michael Crichton: A gömb
besucher:
Hogy ez milyen jó film volt!
Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy Michael Crichton 42 filmet ... (2017.11.09. 14:38)Michael Crichton: A gömb
A nagy mennyiségben belém táplált optimista gondolatoktól néha egy kicsit elfog az émelygés. Jobban tetszenek azok a történetek, melyekben van egy kis sötétség, meg pesszimizmus - a lelkivilágom valamiért ezekre van inkább ráhangolva. Amikor egy majdnem teljesen elpusztult Földről írnak egy könyvben, ahol (elvileg) csak egy bura alatt élő társadalom maradt fent, akkor bízvást számíthatunk valami éjsötét, nyomasztó disztópiára, de nem Arthur C. Clarke regénye esetében, ahol éppen ellenkezőleg: paradicsomiak a körülmények, legalábbis a diaspari városlakók 99,99999...(és még sok kilences) százaléka szerint. Az egyetlen ember, aki nem elégedett az örökléttel, a gondosan megtervezett élettel, a szüntelen mókával és a kacagással, az egy ifjú titán, Alvin, akit szétvet a kíváncsiság, hogy mi van a városon (sőt, a Földön!) kívül, nem ismer félelmet, magasról tesz a többi ember merevségére és korlátoltságára, tekintetét a jövőre szegezi (vagy inkább a múltra, nem is tudom), egyszóval ő egy nagybetűs Hős. Ettől nekem elég meseszerűvé vált a történet, a mesék pedig tanulságok és építő jellegű, magvas gondolatok nélkül nem érnek semmit, szóval: ne higgyetek el mindenféle baromságot, amit belétek próbálnak sulykolni - inkább gondolkozzatok; ne zárkózzatok be, hanem igyekezzetek más emberek és kultúrák irányába nyitni - lássatok világot; ismerjétek meg a történelmeteket - hogy a jövőt építhessétek és a többi. És főleg: csak pozitívan, mellet ki, fejet fel! Nekem A gyermekkor vége, a Ráma, de még talán a Holdrengés is jobban tetszett A város és a csillagoknál, de azért ajánlom, mert rossznak nem rossz, egyesek szerint egyenesen Clarke legjobban sikerült műve.
Úgy veszem észre, nagy divatja van manapság a „retró”-nak: szombat esténként hódít a retró diszkó, retró tévé csatornával bővült a szolgáltatók kínálata, a polcokon ismét megtalálhatóak gyermekkorunk játékai, valamint egyes elfeledettnek hitt élelmiszerek, s persze újra népszerűek a táblagépeken játszható, esetenként a kor kívánalmainak megfelelő ráncfelvarráson átesett klasszikus számítógépes játékok. A jelszó: „Azok a régi szép idők!” Magamból kiindulva már a regény elolvasása előtt ki mertem volna jelenteni: a geekek szeretnek nosztalgiázni – Ernest Cline Ready Player One című könyvét lapozgatva azonban mindez az olvasó számára is bizonyossá válik. Emlékszel még, mennyit nyüstölted a C-64-esedet, miközben megbabonázva meredtél faterod Junoszt tévéjének képernyőjére? Mondanak neked valamit ezek a kifejezések: karakter, szintlépés, mentő dobás? Kívülről fújod a Pixelhősök c. könyv tartalmát? Te sem tudtál betelni a látvánnyal, amikor általános iskolás korodban megnézted a Csillagok Háborúját? Akkor ez a könyv neked – és rólad szól! Ideje neked is nosztalgiázni egy kicsit! A sztorit illetően nem bocsátkoznék részletekbe, annyit mégis mondhatok: amennyiben én írtam volna meg ezt a regényt, a cselekmény valószínűleg ugyanaz marad, mivel teljesen passzol a népmesék, a komputer- és szerepjátékok unalomig ismert, mégis megunhatatlan témájához (adott egy legkisebb királyfi típusú főhős, aki jelen esetben egy számítógép generálta second life világban küzd egy nagy rakás kincsért, miközben feladatokat teljesítve fejlődik), a virtuális környezet terén ugyancsak 80-as és 90-es évekre (gyermekkoromra) esett volna a választásom, azonban a teljesítendő küldetések terén egészen biztosan más lenne a felhozatal. Először is a mű címe legyen: Press Play On Tape – azt hiszem, ez a négy szó adja vissza legjobban az első találkozásomat a számítógépekkel. Platform játékot végignyomni hiba nélkül, a legrövidebb idő alatt: Flimbo’s Quest, The Great Giana Sisters, Prince of Persia, napestig sorolhatnám. Kalandjáték terén a választás nem kérdés: The Secret of Monkey Island! Ideális gém egy lich elleni Quickshot-párbajra, na micsoda? Wizard of Wor, mi más! Ha filmet kell szóról-szóra végigjátszani, az alighanem valamelyik Bud Spencer – Terence Hill lenne, szinte 100%, hogy a Különben dühbe jövünk; alapmű. Természetesen szerepet kapna a történetben némi magnófej állítgatás és joystick ápgrédelés is (áutófájörrel!), hogy csak a legelső dolgokat említsem, amik eszembe jutnak. Bónuszként választanék ezek mellé valami jó szívatós M.A.G.U.S kalandmodult, ami aztán feladná a főhősnek a leckét, nem győzné cinkelni a tízoldalúit :) A képregényeknek is tutira jutna pár dicsőítő oldal: az összes Kandi-lapnak, a Hepiend magazinoknak, ki nem felejtve a Kockás számait és a Füles képregény rovatát. Az egyik kulcsot egy fifikás Kispál és a Borz dalszöveg megfejtés után lehetne megszerezni. Szóval lenne itt minden, mint az eredeti regényben, csak kicsit másképp, a saját számíze szerint. Jó munkát végzett a szerző, pár órára nosztalgikus hangulatba ringatott. A borítók kivétel nélkül nagyon tetszenek! Még szép - mivel kocka vagyok :)
Na szóval dióhéjban csak, mert itt egy igazán nagy klasszikus szépirodalmi műről (és ahogy a fülszöveg kiemeli: nem holmi horror-regényről) van szó, több száz borítóval, amik végignézése bizonyára sok-sok időt el fog vonni mindenki munkanapjából (apropó, mindenki visszatért már a nyári szabadságáról?) : adott egy jószándékú, hatalmas tudásszomjjal és tettrekészséggel megáldott/megvert fiatal tudós, Victor Frankenstein (tehát még egyszer leszögezném, nem az általa teremtett lényt hívják Frankensteinnek), aki egy rossz pillanatában fejébe veszi, hogy alkot egy emberforma lényt. Miután az elgondolást tett követi és “megszületik” az alkotása (akit a későbbiekben mint démont emleget), iszonyodva elfordul a visszataszító külsejű és emberfeletti fizikai képességekkel rendelkező lénytől, egész egyszerűen magára hagyja a nagyvilágban, nem is sejtve azt, hogy mekkora bánatot és nyomort szabadít ezzel mind a saját, mind pedig szerettei fejére. Merthogy a teremtmény hamarosan szembe találja magát az emberi természet legsötétebb oldalaival; megvetik és üldözik külseje miatt, minden jószándéka, segítőkészsége és emberiessége ellenére kitaszítják a társadalomból, ahová magányosságtól hajtva beilleszkedni szándékozik, s teremtője még a szerető társ megalkotását is megtagadja tőle. Végigolvasva egy igen tragikus történet bontakozik ki az olvasó előtt, amely a csalódásoktól bosszúvággyal, gyűlölettel és gyilkos szándékkal csordultig telt szív kínszenvedéseiről, de épp annyira a megpróbáltatások hősies elviseléséről, az igaz szeretetről és a bátorságról, meg más efféle fennkölt erényről is szól (ne feledjük el, hogy a 18. században játszódó regényről van szó:)) . Kötelező darab, némelyik borító pedig kifejezetten jól sikerült.
Újra a Tufabor hasábjain a londoni kvartett - kronológiailag ugyan egy hangyabokányit felborult az egyensúly (lévén, hogy a korábban kiposztolt MéregövezetAz elveszett világ után íródott és játszódik), de ez gondolom senkit sem izgat különösebben. Még jóval az Őslénypark születése előtt megfogant Sir A. C. Doyle agyában a gondolat: mi lenne, ha a jurakor kihalt állatóriásai még ma is a föld színén garázdálkodnának? Remek ötlet, kár, hogy véleményem szerint eléggé kidolgozatlan maradt... Sajnos a kalandregény nem nagyon használja ki a dinókban rejlő lehetőségeket, hiába lelnek rá kalandoraink egy dinoszauruszoktól hemzsegő fennsíkra Dél-Amerikában, ott alig kerülnek szembe a letűnt kor teremtményeivel, legnagyobb kalamajkáikat is csak valamiféle majomemberek támadása miatt élik át. Ezt a szégyent, mi?
Sosem rettentett el különösebben, ha egy regény egy enciklopédia vastagságával (és/vagy szellemi tartalmával) vetekedett - feltéve persze, ha az adott mű élvezetes olvasmánynak bizonyult. Sajnos a legutóbbi bejegyzésem tárgya olvasmányosságát tekintve nem tartozott ezen kategóriába, és majdnem biztos vagyok benne, hogy nekem olyan hosszú időbe még nem tartott könyvet legyűrni, mint Frank Herbert Dűne: Káptalanház-át. Miért is erőltettem? Érdekelt, hogy eljut-e valahová a remekül startolt sorozat, de csalódnom kellett: a kezdeti lendület és a gazdagon - mi több - brilliánsan felépített világ Bene Gesserit-szenvelgésbe fulladt. Mindegy, túléltem, viszont - és most visszakanyarodnék a kezdő kijelentésemhez - ez sem vette el a kedvemet attól, hogy rögtön nekilássak egy még vastagabb sztorinak, ami a fülszöveg alapján 900 oldalnyi pompás szórakozásnak ígérkezett. Hát igen, kezünkbe véve a vaskos kötetet, hamar levonhatjuk az ideillő következtetést: faterja nyomdokán haladva Joe Hill is megtanulta fosni a szavakat; A szív alakú doboz (volt róla szó korábban) és a Szarvak (erről mondjuk nem, bár ez se rossz írás) a fasorban sem volt a leütött karakterek számát illetően a NOS4A2-hoz képest (mindenhol le van írva, én is megteszem: a címet Nosferatunak kell ejteni, ami egy oldtimer Rolls Royce Wraith gépkocsi rendszáma - ezen a járművön furikázik a főgané, bizonyos Charles Talent Manx úr). Oké, mondhatjuk, hogy almát az almával, körtét a körtével, tehát milyen alapon hasonlít össze az ember egy nyögvenyelős, statikus, hót komoly hard sci-fit és egy pörgős, olvasmányos, és ehhez mérten könnyedecske - minek is nevezzem? - dark fantasy-t? horror-t? (Nem tudományos-fantasztikus regény, azt mondjuk el kell ismernem.) Hát, mittomén, egymás mellé kerültek a polcon, csak úgy. Viszont a lényeg, hogy a könyv jó; aki szereti Kinget, illetve Hill eddigi regényeit, annak szinte biztosan be fog jönni.
Az alapsztori a következő: velem ellentétben - merthogy én nem állhatom a karácsonyi időszak alatt agyonjátszott csilingelős, csöpögős zenéket, az orrba-szájba játszott Reszkessetek betörők és Télapu filmeket meg a vásári forgatagot - Charile Manx bátyánk valamiért odáig van a Karácsonyért és egyáltalán nincs kibékülve azzal, ha a szeretet lángja halványabban ég. Olyannyira csípi ezt az egyébként réges-régen lejáratott és elüzletiesített ünnepet, hogy egy külön bejáratú fantázia világot is teremtett agyának egy sötét zugában Karácsonyország néven, ahol - könnyű kitalálni - non-stop a csinglingling száncsengő, az ó szép fenyő, jó fenyő és a piros alma, aranyág jegyében telnek az év napjai. Csakhogy - és itt a bibi - Manx a spéci Rollsának köszönhetően képes a való világból Karácsonyországba szállítani az általa kiválasztott (értsd: elrabolt) gyermekeket és azoknak ünneprontó (tehát a gyermekrablást mélységesen elítélő) szüleit - ahol az előbbiek agymosott zombi hülyegyerekekké válva örömmel koncolják fel az utóbbiakat...szóval talán nem is akkora móka ez, mint azt a hely neve alapján képzelnénk. Manx azonban ámokfutása közben elkövet egy apró hibát: rossz delikvenst szemel ki soron következő áldozatának, tudniillik a kis Wayne édesanyja, Victoria motorjára kapva - a sorozatgyilkoshoz hasonlóan - ugyancsak képes a valóságos és elképzelt helyek között utazgatni, plusz nem viccel, amikor egyetlen gyermeke életéről van szó. A könyv címe és tartalma, valamint a korábbi, szintén gonosz-autós Stephen King regények alapján én valami hűtőrácsos borítóra számítottam (talán ezért jobban is tetszenek az angolszász kiadások fedlapjai), ám az Európa Kiadónál inkább a főhősnőre és motorbiciklijére kívántak hangsúlyt fektetni. Annyira így se gázos, ráadásul a regényt Gabriel Rodriguez hangulatos illusztrációival színesítették (igaz, fekete-fehérek :)) - meg aztán pár év múlva talán lesz ebből még új kiadás, tetszetősebb köntösben. Akinek az ismertető alapján megtetszett a történet, szerintem olvassa el, nem fog csalódni a regényben. Jut eszembe: még fizetni sem kötelező érte! Legyünk stílszerűek, és kérjük Karácsonyra!
kommentek